Munkás, 1916 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-01 / 1. szám
s mét abban a csatavonalban és abban az erős akaratban, amelyben a mi és az ő erős akaratuk és akaratunk rendelte azokat, hogy teljesítsék felemelő és súlyos hivatásaikat. Elvtársak ! Amint mondottuk, szervezeteink tagjainak eddig már 60—70 százaléka katona, tehát nem teljesítheti itthon a kötelességét. Ez azt jelenti, hogy pártlapunk, a „Munkás” előfizetőinek száma is ugyanilyen százalékkal csökkent, hiszen annak olvasótábora legnagyobbrészt a szervezeteink tagjainak sorából kerül ki. A szervezeteknél azonban amegcsökkent bevételekhez igazodott mégis jobban a kiadás tételei is, a*a,Munkás’’-nál azonban ♦ez nem épít fenn, sőt itt fokozódott aránylag a kiadás egyrészt azért, mert a” felényire olvadt előfizetők részére ma még drágábban tudjuk a lapot előállítani, mint a normális viszonyok között, rs mert a nyomdaköltség is emelkedett, a nyomda viszonyaihoz bár szerény mértékben, de a mi viszonyainkhoz mérten tetemesen. Már az egész most letűnt esztendő folyamán tekintélyes deficittel tudtuk csak a lapot fentartani, ami azt jelenti, hogy a ráfizetésekbe a múltban keservesen összekuporgatott pénzünket kellett beleölnünk, ami immár sok száz koronára rúg. Hogy anyagi erőnket a teljes kimerüléstől megóvjuk, szükséges, hogy újabb áldozatot hozzunk sajtónk érdekében. A mai súlyos időkben minden kis áldozat nagy nálunk, szegény embereknél, de nem szabad elfelejtenünk, hogy mire kell nekünk ezt az áldozatot meghoznunk. Azoknak a jó elvtársaknak, akik ma is megingathatatlan hittel tartanak ki pártsajtójuk mellett, nem szükséges bőven magyarázni, hogy mi nekünk a bátor és erős munkássajtó. Akik ismerik lapunk évtizedes múltját és fel tudják fogni jelenét és egész jelentőségét, azok belátják, hogy az ilyen fegyvert nem szabad kiengednünk a kezünkből némi áldozatok miatt, hanem meg kell azért tennünk mindent, amit csak erőnk enged. Elvtársak / Nem kérünk olyan áldozatot, amit valamennyien meg ne hozhatnánk. Arról van csupán szó, hogy a „Munkás” eddigi előfizetési díját a szakszervezeti tagok részére az eddigi példányonkénti 6 fillér helyett 8 fillérre emeljük fel, a bányamunkások az eddigi 10 fillér helyett ezentúl 12 fillért fizetnek példányonként, nem azért, hogy ezzel teljesen kint legyünk a nehézségekből, hanem csak azért, hogy ezzel az eddigi ráfizetésünket némileg csökkentsük, hogy a kitartásunk gyarapodjon, lapunk fentartásának lehetősége a majdani békés és rendezett viszonyokig biztosítható legyen. Két fillér tehát csak hetenként az újabb áldozat, ami még a mai nehéz megélhetési viszonyok mellett sem lehet akkora, hogy azt akármelyik munkástársunk meg ne hozhatná sajtója érdekében. Ezt mi, akik az elvtársak bizalmából lapunk szellemi részén dolgozunk, annál is inkább kimondhatjuk, mivel magunk is meghozzuk sajtónkért a tőlünk telhető áldozatot. Lapunk írói és adminisztratiós költségei a háború alatt egy fillérrel sem emelkedtek, sőt csökkentek, de a munkánk megszaporodott, mert ma több elvtársunk munkáját harmadrésznyi munkaerő volt kénytelen magára vállalni, hogy sehol fenakadás be ne állhasson. A pártvezetőség nehéz meg- fontolás és átgondolt eszmecsere után tudta csak elhatározni a lap előfizetésének újévtől kezdve való felemelését. Tudta, hogy ma minden fillérnyi újabb teher nagy kérdés reánk, szegény emberekre nézve. De rá kellett magát szánni erre a lépésre, mert belátta, hogy amit enélkül elveszítenénk az sokszorta több annál az áldozatnál, amit így meghozunk érte. Végszavunkban tehát arra kérjük elvtársainkat, hogy ne ítélkezzenek, mielőtt a dolgok mibenlétét jól, igazi szocialista öntudattal át nem gondolták. Ha ezt megtették, akkor hisszük, hogy az ítéletük igazolni fogja a pártvezetőség elhatározásának jogosságát. Ismételjük, hogy lapunkat nem szükséges már az elvtársak előtt itt is külön feldicsérnünk. Ismerik az elvtársak azt már jobban, mintsem mi azt felmagasztalhatni tudnánk. Álljunk hát melléje most, eme súlyos megpróbáltatásaiban is azzal a szeretettel és ragaszkodással, azzal a szocialista öntudattal és rendültetetlen kitartással, amellyel 18 küzdelemteljes esztendőn keresztül mellette álltunk, akkor nem kell félnünk, hogy elbukjon, hanem bizton hihetjük, hogy a további küzdelmeinkben is ugyanolyan hűséges és nagyértékű fegyvertársunk fog maradni, mint amilyennek ismerhetjük harcos, dicsőséges múltjából ! A hadisegélyesek nyomorúságáról egyszer már el akartunk e helyen mondani egyet-mást. Akkor nem mondhattuk el, talán azért, mert az állam érdekeit sértettük vele. Mi ezt megengedjük, hiszen mi is tévedhetünk. Akkor a segély alacsonyságát akartuk kritizálni, most ezt nem akarjuk. Most azt akarjuk megírni, hogy akármi alacsony is az a segély, de legalább adják azt meg hiány nélkül az igényjogosoknak és ne vonják el fülét vagy sokszor ennél is többet, hiszen ezek a szegény családok sem élhetnek meg az Origéjéből, hanem kenyér, borsó, krumpli stb. kell nekik, meg ruha és meleg lakás is, akárcsak nekünk, nem hadisegélyeseknek. Most egy szegény négy gyermekes asszony panasza folytán írunk e kérdésről. Egy szegény községi cseléd felesége volt a panaszos, de ez az egy sok, sok hasonló sorstársának a keserves panaszát tolmácsolta — sajnos— csak mi előttünk és nem ott, ahol tán segíthetnének is rajtuk. A baranyamegyei Zók községnek állt a szolgálatában V. J., mielőtt bevonult volna. Hogy milyen szolgálatban, ez most talán mellékes is. Elég az hozzá, hogy az illető ez év március 31-én bevonult és itthon hagyott feleséget és 4 gyermeket. A legnagyobb 12 és a legkisebb 2 éves. A szegény felesége eddig csak tűrt és mászkált a bíróhoz, jegyzőhöz, de hiába. Végre megtudta, hogy mihozzánk, a szegény emberek pártjához is eljöhet *— panaszkodni, hát el is jött. El is panaszkodta, hogy a négy apró gyerekével milyen nyomorúságosan él most már 9 hónap óta ■*— napikét 40 fillérből. A férje bevonulásától számított 4 teljes hónap múlva kapta csak meg az első segélyt, minden napra 1.40 koronát. Sejtette szegény, hogy nem ennyi MUNKÁS 1916. január 1. Követeljük az általános egyenlő és titkos, választói jogot !