Munkás, 1916 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-01 / 1. szám
XIX. évfolyam. Pécs, 1916. január 1. szó 1. szám. MUNKÁS Szociáldemokrata politikai hetilap, az ipari, földmives és bányamunkások közlönye Előfizetési dij: Egész évre 480 K, félévre 240 K., negyedévre 120 K, egy hóra 40 fill, egyes szám ára 10 fill. A „MUNKÁS“ szerkesztősége, kiadóhivatala és a szociáldemokrata párttitkárság _____ telefonszáma : 541. Mindennemű pénzek, levelek és egyéb küldemények a Munkás szerkesztősége Zrínyi utca 13. szám alá címzendők. Ifiz idő kereke ismét fordult egyet és újra legördült fölöttünk egy súlyos, vérzivataros esztendő. A vértenger már hömpölygött jöttével és hömpölyög ime az elillanásával is egyre rémesebben, egyre irtóztatóbban. Ki ne reménykedett volna egy év előtt a most letűnt esztendő érkezésekor, hogy talán Ő lesz az, aki az elődje bűnét jóváteszi, aki lemossa a világ arculatjáról a vérfoltokat, behegeszti az elődje ütötte mély, tátongó sebeket és itt csepegtet a megsebbzett milliónyi szívekre, hogy újra pirosak, újra reményteljesek és szeretni tudók lehesseenk. A mostoha sors könyvében azonban más volt megírva az emberiség számára. Az, hogy még egy teljes esztendőn át vérezhetünk, sírhatunk és gyászolhatunk ; hogy még egy teljes esztendőn át szenvedhetünk a bajok ezer fajtája és súlya alatt, csak úgy, mint a korábbi időben, vagy még annál is borzasztóbban. És átszenvedtük az újabb véres, gyászos esztendőt is és most újra itt állunk egy másiknak a küszöbén, reménykedve és reménytelenül. Halvány reménységek bár lappanganak bensőinkben a jobb esztendő iránt. Titkon merjük remélni, hogy nem lesz már tán több vérszagú karácsonyunk és újévünk, de az iszonyú kétely villámcsapása is mindannyiszor lesújt reánk, hogy kizökkentsen a reménységünk piros virágokkal, rózsaszínű égbolttal pompázó édenéből. Itt állunk az uj esztendőnek bizonytalan küszöbén és nem tudjuk, hogy mit hoz reánk Ő is az elődei után. Meghozza-e a sóvárgott békét, amikor felszáradhatnak a vér patakok és kezdetét veheti ismét a békés élet, a munkálkodás korszaka ? Visszaadja-e nekünk újra szeretteinket. . . akiket még visszaadhat. . . hogy újra beköltözködhessen a boldogság a családi életünkbe az aggódások ezer éjszakája után ? Lesz-e az idén már vigaratásunk és az életadó mag helyett nem-e életerős férfiaink temetkeznek továbbra is az édes anyaföld kebelébe ? Ki tudna mindezekre ma még válaszolni ? Ki tudna megnyugtató szót szólani? Közöttünk még minden vészes és sötét, vérre és gyászra mutat minden itten az uj esztendőben... Pé*I Ársus Artiifer * Elvtársainkhoz! Olvasóinkhoz! A Munkás előfizetési árának fölemelése. A háború pusztításának 18-ik hónapja küszöbén egy igazán nehéz kérdéssel kell az elvtársakhoz és általában lapunk olvasóközönségéhez fordulnunk. Nehéz megfogni a tollat, nehéz elindítani a gondolatot, amikor arról van szó, hogy az elvtársakat egy rendkívüli s újabb áldozathozatalra szólítsuk föl. Annál nehezebb ez, mivel tudjuk, hogy akik itthon vagyunk, akik megkíméltettünk attól, hogy a háború nyers borzalmainak közvetlen szemlélői, szenvedői legyünk, mi is elég sokat vagyunk kénytelenek enélkül is szenvedni, áldozni, nélkülözni. Az általános drágaság, amely valamennyiünket sújt, valamennyiünket vérig sanyargat, több, mint a szenvedések csúcspontja, több, mint az áldozathozatal maximuma. Ezzel párosul azután a szeretteinkért való örökös rettegés, vagy az elvesztett öveink utáni bánkódás, szíveink fájdalma. Nincsen tehát baj, megpróbáltatás, ami előttünk új valami lehetne, hisz minden, ami csak létezhetik meglátogatott már bennünket. Ezért ismételjük, nehéz a tollat elindítanunk, amikor újabb áldozathozatalra kell felhívnunk az elvtársakat. Bátorságot önt azonban belénk ezúttal annak a tudata, hogy azt az áldozatot, aminek a meghozatalát most kérni akarjuk, nem az élelmiszerpiacok zsebérdekeiért, nem a háborús idők élősdijeinek kielégítéséért kell meghoznunk, hanem önmagunkért, pártsajtónkért, amelynek léte vagy nem léte ma már egyet jelent azzal, hogy az öntudatos szervezett munkásság, a szociáldemokrata munkásság eme lelkes hadseregének jövője megtarthatja-e a reménységek szárnyán azt a színvonalat, amit a dicsőséges múltja ígér neki méltó jutalmul az átküzdött évtizedek harcaiért. Miről is van szó elvtársak ? Arról, hogy akik még itthon vagyunk, azok helyett is átvegyük a terhek egy kis részét, akiket elszólított egy más kötelesség más irányban a körünkből. Sajnos, ezek az elvtársaink igen, igen nagy számban vannak immár és nagy a számuk azoknak is, akik — fájdalom — többé meg nem jelenhetnek közöttünk, akik tőlünk messze idegen földben alusszák örök álmaikat. Pécs város és környéke szervezett munkásainak 60 — 70 százaléka már jelenleg katona és hedott, vagyis minden százból már csak harminc-negyvenen vagyunk itthon minden százból harminc-negyvenünkre nehezednek tehát azok a terhek, azok a kötelességek, amiket azelőtt százan viseltünk, százan teljesítettünk. És türelemmel viseltük a terheket, örömmel teljesítettük a kötelességeket, mert tudtuk, hogy ezek a terhek és ezek a kötelességek önmagunkért, jelenünkért és jövőnkért, jobb, tiszteségesebb megélhetésünkért, boldogulásunk gyarapításáért vannak hozva. És azok a jó elvtársaink, akik má ma a különböző harctereken küzdenek, véreztek és reménykednek a tán már nem nagyon távoli béke áldásai után, reménységök láncolatában bizonyára nem az utolsó helyre állították azt az egyet, hogy ha visszatérnek örömmel ismét közénk, akkor az évtizedes küzdelmekkel megépített épületet, a szervezeteinket és pártsajtónkat — bár megtépázva —, de meg nemt törve, meg nem semmisülve holdják is A munkásság az a szikla, amelyen a jövő temploma épül.