Munkásélet, 1969 (13. évfolyam, 624-662. szám)

1969-09-12 / 647. szám

7 MUNKÁSÉLET GAMMA 2 Hónapokkal ezelőtt —­ feb­ruár egyik napján — a kolozs­vári vasúti műhelyek főmérnö­kének szobájában éltem. Hí­vatlan vendég voltam, nem je­lentettem be előre látogatáso­mat s az volt az érzésem, hogy azok, akikhez jöttem, nem is igen érnek rá arra, hogy velem foglalkozzanak. Lázas sürgölődés folyt körü­löttem. Munkások, mérnökök jöttek-mentek ki és be. Érez­tem, hogy valami szokatlan történhetett az üzemben. Nem volt egészen ünnepi a hangu­lat, de mintha valami általá­nos elégedettség sugárzott vol­na az emberek arcáról. Békési Pál főmérnök alig tudott beszélni, annyira be volt rekedve. Inkább csak jelekkel értekezett a körülötte levők­kel. Munkácsi Gábor, a terve­­zőosztály mérnöke egy Buka­restből érkezett vendéggel be­szélgetett. Beszélgetésük egyes foszlányaiból megtudtam, hogy „minden rendben van". S ha­marosan rájöttem arra is, hogy szemtanúnak már későn érkez­tem. Elszalasztottam egy fon­tos eseményt. Amikor kissé alább hagyott a sürgés-forgás, vendéglátóim­nak mégis eszükbe jutott, hogy itt vagyok. Fel akartak vidíta­ni s nagyszerűen kárpótoltak azért, amit elmulasztottam. Szépen kidolgozott ládát, he­lyesebben egy nagyobbfajta dobozt helyeztek elém, benne azzal, amiért tulajdonképpen idejöttem­­ a nevezetes „Gam­­ma-2" kazán kicsinyített másá­val. A csodálatos pontossággal kidolgozott, minden részleté­ben a valóságnak megfelelő kis technikai alkotás olyan volt mint egy csillogó ékszer. Akik készítették, csak nagyí­tó vagy mikroszkóp segítségé­vel dolgozhatták ki ilyen töké­letesen. Igazi kiállítási darab volt, amely megérdemli, hogy egy vitrin kristályüvegjei mö­­göt­t helyezzék el. Eredetijét — vagyis a kazán prototípusát — sajnos, akkor már nem lát­hattam. Készen becsomagolva, vagonba rakva várt elszállítás­ra. A bukaresti küldött — a ki­vitelre szánt termékeket ellen­őrző állami felügyelő — már kimondta a jóváhagyását : a „Gamma-2" elindulhat a lip­csei kiállításra. Néhány perccel később újabb kellemes meglepetésben volt részem : elvezettek a szerelő­­műhelybe, ahol három hason­ló kazán előállításán dolgoz­tak. Jól ismertem a vasúti mű­helyek régi kazánkovács-rész­­legét. Ismertem a légkalapá­csok pokoli zaját, az őskori szörnyekhez hasonló mozdony­kazánokat, a futódarukon csün­gő óriás acéllemezeket. S alig tudtam elhinni, hogy ugyan­azok az emberek, akik ezeket a monstrumokat készítették, most olyan finom szerkezetek előállítására képesek, amilyen a „Gamma-2". Azok közül, akik késztermék­ké varázsolták két kiválóan te­hetséges feltaláló tervét, fel­jegyeztem néhánynak a nevét. Békési Pál, Halmágyi András (ma a Tehnofrig igazgatója), Marius Pisla, Viorel Pop II., Alex. Cerchez, Horváth Zoltán, Horia Bordeianu, Munkácsi Gá­bor, Csontos Iván, Vasile Tu­dora, Ivan Perneş, Kacsó Ár­pád, Ioan Bumbuc, Martin Şte­fan és mások. Munkások, mér­nökök, technikusok. Nekik kö­szönhető, hogy a „Gamma-2" megkezdhette külföldi diadal­­útját. De mi is voltaképpen a „Gamma-2" ? A látogatásom előtti napon az egyik felta­láló, Ion Berindan, a kolozs­vári atomfizikai intézet mér­nöke, megpróbálta elmagya­rázni nekem a kazán miben­létét : különleges típusú, több tűztérrel rendelkező kazánról van szó, amelynek termikus ha­tásfoka, 92 százalékkal, világ­­viszonylatban is kiemelkedő teljesítménynek számít. Egy ilyen kisméretű kazán eredmé­nyesen helyettesítheti például a lakónegyedek fűtésére jelenleg használt kazánszörnyetegeket. A két román mérnök — Ion Berindan és Eugen Radu — találmánya azóta már egész sor hazai üzemben és intéz­ményben jó eredménnyel mű­ködik. A megtudtam például, hogy a fővárosi Nemzeti Szín­ház épületét is egy ilyen ka­zán fogja fűteni. Az új román találmány máris magára vonta a külföld érdeklődését. Egy brüsszeli ki­állításon a „Gamma-2" arany­érmet nyert. A találmány való­­raváltása a kolozsvári vasúti műhelyekben dolgozó mun­kások, mérnökök és techniku­sok hozzáértésének, szorgal­mas, kitartó, ügyes munkájá­nak köszönhető. Szeretném, ha fenti soraimmal hozzájárulhat­nék ahhoz, hogy érdemeik köz­ismertté váljanak. TEOFIL BUŞECAN A kőolajvidék orgonasípjai 5)00000000000000000£500000000000000000800000000008000000000e Óránként 1800 köbméter ligni­tet termel ki a rovinári felszí­ni fejtés exkavátora tFolytatás «2­1. oldalról c­sak tesznek. Én pedig büszke vagyok rájuk — a szorgal­makra, a tudásukra. Őszi rajzás Valamikor évtizedek múl­tak el, míg a községből elju­tott a távoli, városi iskolákba egy-egy tudást szomjazó diák. „Minek tanulni ? A kapát négy osztállyal is nagysze­rűen meg lehet fogni !“ Ha a tanító egyengetni próbálta egy-egy jobb eszű gyermek sorsát, a szülők a döntő érvet hozták mentségükre: „Nin­csen nekünk ahhoz módunk!" A taníttatás még a tehetősebb családokban is luxust jelen­tett. A remetei hegyes-völ­­gyes, csupán kőben gazdag föld szűken mérte a kenyeret, s makacskodik most is, ami­kor tudomány, traktor pró­bálja jobb belátásra bírni. Ta­lán azért maradtak az emberek is makacsabbak itt. Mégis, ősszel tucatjával rajzanak ma innen is az ifjak az ország különböző középiskolái felé. A szülök többsége másképp vélekedik a tudásról meg a kapálásról. — Néha azért most is ki kell állnunk egy-egy jó tanuló ér­dekeiért — meséli Váradi Géza tanító. — Így indítottuk útnak Szabó Antit (mérnök Piteşti-en), Lokodi Piroskát (Iaşi- ban kémia szakos egye­temista). Legutóbb Nagy Al­bert, egykori iskolatársam fiáért folyt a kemény harc. Az éles eszes, sokoldalú tehet­séggel megáldott fiút az apa mindenáron inasnak akarta adni. Próbáltam lebeszélni róla. A régi, értelmét vesztett mondást vette elő : „Nincs nekem módom ahhoz !“ Ké­nyelmesen berendezett új há­zára gondoltam, de nem akartam megsérteni. Csupán annyit mondtam — Ezt a gyermeket nem te, hanem az állam fogja taníttatni. Tőled csak a beleegyezést kérem ! S a Nagy Albert fia nem ha­zudtolt meg. XI.-es a nyárád­­szeredai középiskolában, és az első évtől kezdve ösztöndí­jas. Gondolom, nemcsak mi, volt tanítói, tanárai, hanem elsősorban az apja büszke er­re. Mi kell a tánchoz ? Az oktatást mozgalmas kul­­túrmunka egészíti ki. Szülő­ket, gyermekeket egyaránt nevel és szórakoztat az a vál­tozatos színdarab skála, ame­lyet az iskola tanerői — Vá­radi Edit, Nagy György és a többiek betanítanak. Engem azonban ennél is jobban meg­kapott az az igyekezet, amellyel Szabó János aligaz­gató a tánckultúrát próbálja újjáéleszteni a községben. S megmondom azt is, hogy miért. Évszázadokon át meg­volt a remetei ifjaknak az a szo­kása, hogy a táncot összekap­csolták az ivással. Ittak tánc előtt, hogy kedvet bá­torságot kapjanak, ittak köz­ben, hogy lehűtsék felforró­sodott vérüket. A jókedv pe­dig duhajkodássá fajult. Sza­bó János a több községből összegyűjtött tánckollekciója mellett azt a meggyőződését is szeretné átplántálni az if­­jakba, hogy a tánchoz nem italra, hanem csupán jó tán­cosokra és jó zenére van szük­ség. A meglevő egy-két har­monika kevés. Zenekar kell ! S amíg lesz, Váradi Gézával megalakították a község első zenekarát , a mandolin zene­kart. Estéként gyakran összeül a 10 tagú zenekar. S a megfiata­lodott iskola falai közé ilyen­kor belopózik a romantika. Gondok Tanítók, tanárok még szinte tenyerükön érzik a téglaport, az önkéntes mesterek, szülők érkezésének örömét, az anyagbeszerzés gondját — er­ről inkább a volt és az új igazgató — Albert Lajos és Tótfalvi Lajos tudnának be­szélni —, s íme újra gond a keretbővítés. — Jövőtől 10 osztályos is­kola leszünk — magyarázza Szabó János. Magasabb lesz a mérce. A korszerű tudo­mány ismertetéséhez fizikai kémiai és biológiai laborató­riumra van szükségünk. Az iskola szépirodalmi és tudo­mányos könyveinek száma is gyarapodik. Egyelőre a folyo­sókon elhelyezett szekrények­ben tartjuk őket, szükségünk van könyvtárra is. Tehát az építkezés befejezése nálunk, új építkezés kezdetét jelenti. Távozáskor mondjuk egy darabját viszem magammal : úgy van, építeniük kell, hogy a gyermekek többet ta­nulhassanak, s gondtalanabb legyen a játékuk. Becsengetés 700 kohászati szakmunkás Kalánban, mint hazánk annyi más ipari központjá­ban, évről-évre bővül az üzem, új termékekkel gazda­godik a választék, magasabb a szakmai követelmény. A munkás ma többet kell tud­jon, mint tegnap tudott, hol­nap pedig még komplexebb feladatokat kell elvégeznie. Huszonöt esztendeje tanulnak igazán mesterséget Kalanban a fiatalok. Igaz, régen is inas­­kodtak, tanonckodtak, de leg­többjüknek úgy kellett ellen­­nia, máskor az idős mester jóakaratából tanulta meg csu­pán a mesterségét. Három esztendeje, hogy az itteni üzemigen újabb állo­máshoz érkezett a­ szakmun­kás­ képzés. Minted négyszáz férőhelyes szakmai iskola épült, korszerű tanműhelyek­kel, hálótermekkel, étkezdé­vel, s korszerű tanulási felté­telekkel. Ma már az ország több részéből érkeznek ide szakképzésre, mert a kaláni szakmai iskola az ország egyik legfontosabb kohászati szakiskolája lett, ahol kohász, öntő, kemence­műves, lakatos­mesterségre tanítanak. Olyan fontos ipari egységek, mint a vajdahunyadi, gáláéi kombi­nát, a fővárosi nehézipari gépgyárba vlahicai, eg­esdi és más üzemeknek is itt nevelik az új szakembereket. Az el­múlt évek alatt több mint 750 szakmunkást adott az is­kola a hazai ipar számára. Az idén újabb 472 végzett tanuló hagyja el az­ iskolát. Olyan sokan jelentkeztek a szakiskolába, hogy a nappali tagozatok mellett esti tanfo­lyamokat kellett létesíteni. Ugyancsak ebben az évben nyílt meg az esti mester- és technikusképző tanfolyam. Huszonkét mérnök és tíz jól képzett tanár oktatja itt a kohóipar jövő szakembereit. KRASZKA JÓZSEF

Next