Munkásőr, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970 / 1. szám
— Hatvankettőben kezdtem udvarolni Juditnak, ő tizenöt éves volt, én tizennyolc. Közel laktunk egymáshoz, innen az ismeretség. Azt hiszem, akkor ő sem gondolta, hogy egyszer még Körösi Gyuláné lesz. Több vetélytársam is akadt, Judit csinos. Féltékeny voltam, leskelődtem. De láttam, hogy Judit kitart mellettem, s megnyugodtam. Soha nem volt se beképzelt, se gőgös. Van valami makacs elszántság benne, hogy mindig és mindenütt megállja a helyét. — Amikor belépett a Munkásőrségbe, nem árulta el mindjárt. Pedig akkor már tervezgettük, hogy összeházasodunk. Hogy miért nem mondta el a dolgot, nem tudom, kicsit nehezteltem érte. Fél év múltán tudtam meg, hogy Judit lövészetre jár, gyakorlatokon vesz részt és időnként egyenruhát visel. Állítólag a gyakorlóruha kicsit lötyög rajta. Törékeny termetű. Nem is tudom, hogyan bírja. Egyszer panaszkodott, hogy a lövészet nem jól ment. Vigasztaltam, majd belejön. Magamban arra gondoltam, hogy én férfi vagyok, nem is a leggyengébbek közül, mégis nehéz volt megszoknom a katonaságot. — Miért csinálja? Azt hiszem, elsősorban azért, mert szereti az embereket és szeret olyan feladatokat vállalni, ami nehézség elé állítja. Csendes, szerény, de nagyon határozott. Azt hiszem, hiába igyekeztem volna lebeszélni. Pedig az éjszakai gyakorlatoknak, ügyeleteknek nem nagyon örültem. Kicsit furcsa volt, hogy a feleségem egyenruhát ölt, és elmegy hazulról. Most már megszoktam. Áprilisban házasodtunk össze, jól vagyunk. Judit a Beloiannisz gyárban dolgozik, betanított munkás. Én elektroműszerész vagyok, gépkocsivezetői tanfolyamra járok. Restelltem, hogy jóval kevesebbet keresek, mint ő. Azt hiszem , ha nem is nagyon vallom be —, a feleségemnek tekintélye van előttem. Titokban csodálom, hogy olyan jól csinál mindent. Ha hazajön, főz, takarít, én segítek neki. Mosogatni nem szeretek. Ha van időnk, színházba, moziba járunk, Judit sokat olvas. Én könnyűbúvárkodom a Természetbarátoknál. Néha eljön velem, ő nem túd úszni, és azt hiszem, fél az egértől is. Különben bátor nő. — Judit jó barátokat szerzett a Munkásőrségnél. A feleségem megbízható asszony, gondolom, ezt mások is elismerik. És hűséges. Azt hiszem, ezt nemcsak én mondhatom el róla, hanem a gyár is, ahol már majdnem tíz éve dolgozik és a Munkásőrség, ahol kiválónak tartják. B. I. □ találkozót a Körútra beszéltük meg „A Gázművek autójával érkezem, a hetes számú épület előtt állok meg.’ Délelőtt tíz óra. A volán mellől sovány, szemüveges férfi száll ki. — A gázszerelő vagyok — lép hozzánk. — S egyben a sofőr. — Milyen címre megyünk? — Üllői út nyolcvankettőbe. Baj van a bojlerrel. Visszaül a volánhoz. Egyedül van. Csak a szerszámait hordja magával. Délután négy óra. Aschenbrenner István leteszi a nagykabátját, kalapját, s leül velem szemben. A divatnak megfelelő öltönyt visel, kék inget, hozzá való nyakkendőt. Akár a hivatali íróasztal mellől kelne fel. — Ma nem volt rázós nap — mondja. — Megesik, hogy tizenöt-húsz címre is ki kell menni. Ma csak öt helyen jártam. Napi 30—40 emelet nem ritkaság. Néha nagyon elfárad, attól függően, hány házban nem működik a lift. Hatéves korában mindkét lába megbénult. Fél évig feküdt magatehetetlenül a kórházban. Felépült, de ahogy mondja, a lába még most is érzi az egykori betegséget.Ez viszont nem jelenti azt, hogy a legkisebb mértékben is elhagyná magát. 1957 óta tagja a Munkásőrségnek; a VIII. kerületi zászlóaljhoz osztották be. A Gázműveknél 1954 óta dolgozik. Gázszerelő mellett, kisegítőként kezdte. Szakmája volt ugyan, csak éppen nem tudta hasznosítani. A háború alatt szerezte meg a lakatos-képesítést. Az iratokat elsodorta a háború. Elhatározta, hogy a Gázműveknél lesz szakmunkás. — Másfél éves tanfolyamot végeztem, s gázszerelő lettem — tulajdonképpen gázcsőszerelő. Dehát csak gázszerelőként, vagy egyszerűbben: gázosként ismerik őket. Amikor szerelő lett, gyalog, a gázosok kétkerekű kocsijával járta a Ferencváros és a Józsefváros utcáit. 1960-ban gépkocsivezetői vizsgát tett, azóta jár a Warszavával. Kilencedik esztendeje vezet, de karambolja még nem volt. „Egyszer összekoccantam egy személygépkocsival, de csak súroltuk egymást. Akkor még kezdő voltam, kissé megijedtem.” Ismeri a pesti embereket. Nemcsak ezer és ezer arcot, amely ajtónyitáskor szemébe villan, hanem száz és száz jellemvonást is. — Néha eljátszunk odabent, munka után, ki, milyen helyen járt, miféle emberekkel találkozott. Csoportosítjuk őket. Kíváncsi vagyok: milyen lehet az ő rangsorolása? Hányféle pesti embert különböztet meg? — Háromfélét — mondja. — Udvariast kimértet és kötözködőt. Akihez reggel érkezem, általában mosolyogva, örömmel fogad: „Tessék befáradni, gázos bácsi! Kér egy feketét?” Akikhez délben csöngetek be, már egy kis idegességgel fogadnak. A délutániak gyakran támadással kezdik: „Egész nap magára várok! Lopják maguk a napot?” — Válaszol a sértésekre? — Nem az a dolgom. Megjavítom a gáztűzhelyeket, bojlereket, hősugárzókat, megszüntetem a gázömlést. Nem vesztem össze soha, egyetlen lakóval sem. Életet már mentett. Az egyik bérház felső emeletére igyekezett, amikor a folyosón gázszivárgást észlelt. Érezte: nincs idő házmesterért menni, feltörte a lakás ajtaját. Sikerült megmentenie egy öngyilkosjelölt életét. A gázmérgezést szenvedett férfi feleségét is ő kereste fel; el akarta kerülni, hogy megrémítsék az asszonyt. — Megenged egy kényes kérdést? A borravalóról kérdezem. — Megvetem azt a szerelőt, aki a markát tartja. Tudomásom szerint, szerencsére, nincs belőle olyan sok, mint ahogy a közhit tartja. — A maszek munkát gyakran emlegetik. Mit tart erről? — Nem vállalok maszek munkát. Ha megkérnek, hogy nézzek meg valamit, amit nem jelentettek be, előbb kitöltöm a Gázművek számláját, és hat múlt. Az Otthon Áruház előtt várja a felesége: ruhát vesznek a gyerekeknek. Két fia van: kamaszok, emésztik a cipőt, kabátot. Egyébként szeret korán hazamenni. Esténként megnézi a tévét vagy olvasgat, fél tíz-tízkor többnyire ágyban van. Hajnali háromkor évek óta felébred, s reggelig már nemigen jön álom a szemére. — Talán öregszem — mondja. — Az is lehet, hogy másért. Kósa Csaba , Bozsán felv