Munkaügyi Szemle, 1933 7. évfolyam, 1-12. szám)
1933-01-01 / 1. szám
hogy az ezer és ezer ember ügyes-bajos dolgaiban döntő bíró vagy hatósági képviselő maga bogozza ki mindazt, ami a döntésnél számbajöhet. Vagy 1000 ügy helyett csak 10-et tudna elintézni, vagy valamennyit kénytelen volna elnagyolni. Erről még beszélni is dőreség. Az élet millió változata megköveteli, hogy az állampolgárok egyéni ügyeiben legyen olyan segítő, aki a külön-külön tényállások adatait felkutatja és törvénytudásának eszközeivel az ezekre építhető jogok biztosításáért vagy kötelességek kikényszerítéséért hivatásszerűen síkra száll. Az élet millió változata között egy a társadalombiztosítási ügyekben a munkavállalónak valamelyik intézettel szemben támasztott igénye. Ennek az intézésére mind hivatali, mind pedig bírósági viszonylatban külön szervezet működik. Ebben lehet valami magyarázatot találni, ha az O. T. I.-tisztviselő meglepődik, amikor a fél nem maga jelenik meg. Azt szokták mondani, hogy nem a polgárok vannak az államért és különböző szervezeteiért, hanem fordítva. Kétségtelenül igaz. Mégis az alárendeltség és a kiegyenlítésre váró érdekek megszámlálhatatlan sokasága olyan hatalmi hálózat szövését követeli, amely a mindenkinek érdekét szolgáló általános intézkedéseken kívül eső részleteknél a hatalmat gyakorlók felfogását annyira inkább a nekik megbízást adó közület irányában hangolja, hogy az egyéni érdeket maguktól sohasem, kérésre pedig érthetően csak nehezebben vehetik észre. Az igazi hivatalnok felolvad a rábízott közérdekek szolgálatában. Nem gáncs, hanem dicséret, ha azt mondom, hogy az agya inkább arra van beállítva, hogy hogyan lehetne az ajtón kopogó magánérdeket kívül hagyni. Ez a magánérdek tehát rászorul a segítségre. A társadalombiztosítás munkavállalói ügyeiben más a helyzet. A biztosított tagok és az intézetek között, az utóbbiak javára nincs hatalmi viszony. Ami más közületeknél elhomályosítja, hogy melyik van a másikért, ebben az irányban vitathatatlanul tisztán áll. Nem lehet olyan intézetimádó, aki az agyát ne arra állítaná be, hogy az eléje tárt eset részleteinek aprólékos boncolgatásával azt tartozik kutatni, hogy talál-e olyan törvényes rendelkezést, amely az igény kielégítésére módot ad. Azon töri tehát a fejét, hogy az ajtón kopogtató magánérdeket milyen módon engedhetné be. A társadalombiztosítási alkalmazottaknál olyan beidegződés fejlődik ki, amely szinte kikényszeríti belőlük, hogy a jelentkező igény kielégítésének lehetőségei után kutassanak. Átérzik és naprólnapra kimutatják, hogy nem a járulékot fizetők vannak az intézetért, hanem megfordítva. Azért fizeti őket az intézet, hogy a biztosítottak jogosult igényeinek kielégítésére fordítsák minden képességüket, tudásukat és teljes munkaerejüket. Az intézetekből nem lesz hatalmat gyakorló elvont fogalom, hanem tisztán az egészségében vagy testi épségében megtámadott munkás szolgái maradnak. Ami a hivatali szervezetben önként, a helyzet természetéből jelentkezik, a bíróságéban intézményesen mutatkozik. A társadalombiztosítási bíráskodásról alkotott 1932 : IV. t.-c. a polgári perrendtartással szemben kivételeket állapít meg, amelyek a törvényhozó olyan szándékát árulják el, amely a szerényebb sorban élő és az eljárások szövevényeiben nagyon könnyen eltévedő munkás érdekeinek különös istápolójává avatja a bírót. A polgári perrendtartásról alkotott 1911 :I. t.-c. 94. §-ának (2) bekezdése szerint a fél csak kisebb értékért folyó perben járhat el személyesen. Ezzel szemben az 1932 : IV. t.-c. (1) bekezdése megállapítja, hogy a biztosítottnak az intézettel járó valamely követeléséért indított perekben a munkavállalók és hozzátartozóik a pertárgy értékére tekintet nélkül személyesen járhatnak el, vagy az 1911 :1. t.-c. 95. §-ában felsorolt személyekkel, vagyis felmenő vagy lemenő rokonnal, házastárssal, testvérrel, mint meghatalmazottal képviseltethetik magukat. Ebben a vonatkozásban tehát ügyvédi kényszer nincs. Önmagában ez a rendelkezés olyan látszatot kelthet, mintha a törvény a munkavállalót és hozzátartozóit magukra hagyná, azonfelül pedig még az ügyvédellenesség gyanúját is sejtethetné. Ha a törvényhozó itt megállna, — miután a magárahagyás szándékában rejlő rosszindulatot feltételezni nem szabad, de nem is lehet — valóban csak annyit érne el, hogy a munkavállalót és hozzátartozóit .