Munkaügyi Szemle, 1933 7. évfolyam, 1-12. szám)

1933-01-01 / 1. szám

hogy az ezer és ezer ember ügyes-bajos dolgaiban döntő bíró vagy hatósági kép­viselő maga bogozza ki mindazt, ami a döntésnél számbajöhet. Vagy 1000 ügy helyett csak 10-et tudna elintézni, vagy valamennyit kénytelen volna elnagyolni. Erről még beszélni is dőreség. Az élet millió változata megköveteli, hogy az állam­polgárok egyéni ügyeiben legyen olyan segítő, aki a külön-külön tényállások adatait felkutatja és törvénytudásának eszközeivel az ezekre építhető jogok biztosításáért vagy kötelességek kikényszerítéséért hivatásszerűen síkra száll. Az élet millió változata között egy a társadalombiztosítási ügyekben a munka­­vállalónak valamelyik intézettel szemben támasztott igénye. Ennek az intézésére mind hivatali, mind pedig bírósági viszonylatban külön szervezet működik. Ebben lehet valami magyarázatot találni, ha az O. T. I.-tisztviselő meglepődik, amikor a fél nem maga jelenik meg. Azt szokták mondani, hogy nem a polgárok vannak az államért és különböző szervezeteiért, hanem fordítva. Kétségtelenül igaz. Mégis az alárendeltség és a kiegyenlítésre váró érdekek megszámlálhatatlan soka­sága olyan hatalmi hálózat szövését követeli, amely a mindenkinek érdekét szolgáló általános intézkedéseken kívül eső részleteknél a hatalmat gyakorlók felfogását annyira inkább a nekik megbízást adó közület irányában hangolja, hogy az egyéni érdeket maguktól sohasem, kérésre pedig érthetően csak nehezebben vehetik észre. Az igazi hivatalnok felolvad a rábízott közérdekek szolgálatában. Nem gáncs, hanem dicséret, ha azt mondom, hogy az agya inkább arra van beállítva, hogy hogyan lehetne az ajtón kopogó magánérdeket kívül hagyni. Ez a magánérdek tehát rászorul a segítségre. A társadalombiztosítás munkavállalói ügyeiben más a helyzet. A biztosított tagok és az intézetek között, az utóbbiak javára nincs hatalmi viszony. Ami más közületeknél elhomályosítja, hogy melyik van a másikért, ebben az irányban vitathatatlanul tisztán áll. Nem lehet olyan intézetimádó, aki az agyát ne arra állítaná be, hogy az eléje tárt eset részleteinek aprólékos boncol­gatásával azt tartozik kutatni, hogy talál-e olyan törvényes rendelkezést, amely az igény kielégítésére módot ad. Azon töri tehát a fejét, hogy az ajtón kopogtató magánérdeket milyen módon engedhetné be. A társadalombiztosítási alkalmazot­taknál olyan beidegződés fejlődik ki, amely szinte kikényszeríti belőlük, hogy a jelentkező igény kielégítésének lehetőségei után kutassanak. Átérzik és napról­­napra kimutatják, hogy nem a járulékot fizetők vannak az intézetért, hanem megfordítva. Azért fizeti őket az intézet, hogy a biztosítottak jogosult igényeinek kielégítésére fordítsák minden képességüket, tudásukat és teljes munkaerejüket. Az intézetekből nem lesz hatalmat gyakorló elvont fogalom, hanem tisztán az egész­ségében vagy testi épségében megtámadott munkás szolgái maradnak. Ami a hivatali szervezetben önként, a helyzet természetéből jelentkezik, a bíróságéban intézményesen mutatkozik. A társadalombiztosítási bíráskodásról alkotott 1932 : IV. t.-c. a polgári perrendtartással szemben kivételeket állapít meg, amelyek a törvényhozó olyan szándékát árulják el, amely a szerényebb sor­ban élő és az eljárások szövevényeiben nagyon könnyen eltévedő munkás érdekei­nek különös istápolójává avatja a bírót. A polgári perrendtartásról alkotott 1911 :I. t.-c. 94. §-ának (2) bekezdése szerint a fél csak kisebb értékért folyó per­ben járhat el személyesen. Ezzel szemben az 1932 : IV. t.-c. (1) bekezdése meg­állapítja, hogy a biztosítottnak az intézettel járó valamely követeléséért indított perekben a munkavállalók és hozzátartozóik a pertárgy értékére tekintet nélkül személyesen járhatnak el, vagy az 1911 :1. t.-c. 95. §-ában felsorolt személyekkel, vagyis felmenő vagy lemenő rokonnal, házastárssal, testvérrel, mint meghatal­mazottal képviseltethetik magukat. Ebben a vonatkozásban tehát ügyvédi kény­szer nincs. Önmagában ez a rendelkezés olyan látszatot kelthet, mintha a törvény a munkavállalót és hozzátartozóit magukra hagyná, azonfelül pedig még az ügyvéd­­ellenesség gyanúját is sejtethetné. Ha a törvényhozó itt megállna, — miután a magárahagyás szándékában rejlő rosszindulatot feltételezni nem szabad, de nem is lehet — valóban csak annyit érne el, hogy a munkavállalót és hozzátartozóit .

Next