Muskátli - Magyar Kézimunkaujság. A Magyar Iparművészet háziipari melléklete, 1941 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1941 / 1. szám
MUSKÁTLI MAGYAR KÉZIMUNKAUJSÁG A MAGYAR IPARMŰVÉSZET NAZIIPARI MELLÉKLETE. SZERKESZTI VITÉZ SPOLARICH LÁSZLÓ, A MAGY. KIR. ÁLL. NŐIPARISKOLA IGAZGATÓJA VISSZATÉRŐ TÉVEDÉSEK Százötven évvel ezelőtt öltöztek először tudatosan magyarosan a hazatérő Szent Koronát üdvözlő magyarok. Másodszor a múlt század harmincas éveiben hangzott el a jelszó : ne csak az ősi alkotmány tiszteletében, nyelvünkben, ne csak érzésben legyünk magyarok, büszkén mutassuk ruhánkkal is ország-világnak, hogy a Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak népének méltó utódai vagyunk. Harmadszor a Bach-korszakban tüntetett magyaros szabású ruhájával öreg és fiatal, amikor a cenzúra vigyázott minden leírt betűre, besúgó figyelt az elhangzott szóra. Ezekben a gyászos, szomorú esztendőkben csak ruhájával, táncával, muzsikájával tehetett a nemzet magyarsága mellett tanúságot. A kiegyezés után a férfiak díszruhája magyar maradt. Nem az ünneplő, hanem az a nagy gála, amikor Nyugat-Európában frakkot vesznek az urak. Főispán beiktatásán, képviselőház megnyitásán, szoborleleplezéseken, nagy fogadásokon csodálhatták meg a külföldi vendégek a díszmagyart, a régi magyar viselet színpompáját, szépségét. Asszonyok ilyen alkalmakkor ritkán szerepeltek, ők a két koronázáson, meg a milleniumi ünnepségeken viselték az ősanyáktól örökölt, vagy az ő régi képeik után készült magyar díszruhákat. A XX. század legelején volt a nemzeti felbuzdulásnak, ellenállásnak egy rövid korszaka, tulipánmozgalomnak nevezték azt a lelkes kezdeményezést, amikor mindenki magyar árut akart vásárolni, magyaros ruhát viselni. De a lelkesedés nagyon rövid ideig tartott és nyomtalanul múlt el. Magyaros ruhaformákról esett ugyan szó, de még kísérlet sem történt ilyen ruhaformák megteremtésére. Csak néhány lelkes tanítónő kezdeményezésére viseltek egyes iskolákban a kisleányok vizsgán, nemzeti ünnepen magyar ruhát. Az összeomlás után megerősödött nemzeti érzés, akárcsak a Bach-korszakban, a húszas évek elején is magyaros ruhát, magyar divatot kívánt. És most, másfél évtized után örömmel látjuk, hogy a magyaros öltözködésnek a divatja nem lesz szalmaláng, mint az előző korszakokban. Ez a divat a fejlődésnek olyan iránya, ami a világ divattörténetére is rá fogja nyomni bélyegét. Lelkes és tehetséges divattervezők megtalálták a módját, hogyan kell a magyaros divatot bekapcsolni a világdivat áramkörébe, nem unalmas egyenruhát adnak, amiből az első lelkesedés lelohadása után mindenki sietve igyekszik kibújni, hanem magyaros díszítést alkalmaznak a nyugateurópai divatnak megfelelő ruhákra, a divatos ruhadaraboknak magyaros vonalakkal, anyaggal, díszítéssel különös zamatot, szépséget adnak. Télen, tavasszal az Egyesült Női Tábor ruhabemutatóin, a Háziipari Központ népművészeti kiállításán láthattuk, milyen jó irányban halad a fejlődés útja. Nem irodalmi nyelven, de a tényeket pontosan érzékeltetve mondhatjuk : a mozgalom belefutott az egyenesbe. Most már csak az fontos, hogy erről az útról ne is térjen le, ne ragadtassa magát olyan túlzásokra, mint amilyenekkel a mozgalomnak eddig valamennyi korszakában találkoztunk. Kazinczy írta a magyaros díszruhát viselő asszonyságokról, hogy éppen csak kardot nem kötöttek, amikor mentét, atillaszerű derekakat, csákóra emlékeztető fejdíszeket viseltek. Ugyanis a ruhák alkotói nem a nagyasszonyok ruháit vették másfél évszázaddal ezelőtt példaképnek, hanem a honfoglaló hősök, kuruc vitézek ruhaformáit utánozták. Ilyen túlzásnak persze nem lehetett a női divatban hosszú élete, ebből a kezdetből nem fejlődhetett egészséges, szép és művészi magyaros divat. A múlt század harmincas, negyvenes, meg ötvenes éveinek magyaros ruhadivatja szerencsés egyesítése volt az akkor általános biedermayer-divatnak, meg magyaros ruhamotívumoknak, pruszliknak, ingvállnak, csipkés köténynek. De ezekben az években