Műút, 2011 (56. évfolyam, 23-30. szám)
2011 / 23. szám - Bednanics Gábor: Tendenciák a differenciában
LÍRA 2010 metrikai gyakorlatokon edződött versírók az önkifejezésnek ezt a könnyen utánalkotható módját választották. Ennek a tendenciának a megfordulása (ami persze korai és félve megfogalmazott jóslat csupán) a személyes állapot kinyilvánítását, vagyis a naplószerűen, mégis annak metonimikus elrendezése hiányában rapszodikusan megjelenített benyomások és helyzeti reakciók megfogalmazását szoríthatja háttérbe. A kortárs líra mindebből azt nyerheti, hogy kifejezés helyét a reflektáltabb diszkurzív poétikai megoldások veszik át. Ha azonban az utóbbi egy-másfél év törekvéseit kell jellemezni, egy kissé távolabbi, mondjuk egy évtizednyi távlatból már könnyebb kirajzolódó erővonalakat szemlélni. A poétikai újításoktól, a hagyományhoz való viszonytól (s benne a hagyományvonalak, hatások és intertextusok felfedezésének örömétől) hátrébb lépve nem annyira a zajos sikerek vagy a több rétegben és médiumon keresztül is tetten érhető kanonizációs törekvések válnak hangsúlyossá, hanem azok a jelenségek, amelyek nem a (szűkebb vagy tágabb) irodalmi nyilvánosságnak való megfelelésként érthetők. A 2000-es évek hol kísérletező, hol kísérletezni tetsző, mégis a kipróbált eljárásmódok biztonságával felvértezett költői útjai éppoly széles médiafelületen teljesedhettek ki, mint a már említett századforduló esetében, ahol a számtalan folyóirat egyszerre biztosított kommunikációs lehetőséget alkotónak és olvasónak egyaránt. Persze azért, hogy manapság szinte több a kritikus, mint az olvasó, leginkább ennek a kétoldalú kommunikációnak lehetőséget biztosító médiumok a felelősek: az internet korában nemcsak hogy mindenki publikálhat, de mindenki véleményezhet is, minek következtében az olvasás szinte mindig egy, a kritikai aktusnak alávetett interpretációs tevékenység is egyben, ami ha szerző—olvasó—értelmező együttállást eredményez, az irodalmi nyilvánosság szerkezetváltozását is magával hozza. Ebben az átalakulásban főként a személyiség irodalmi kifejezhetőségének dilemmái sokasodnak meg. A lírai alany újfajta szereplehetőségei között felbukkan a világháló különféle oldalai megkívánta nevek megteremtése és az ebből fakadó individuális módosulások lehetősége, ami azonban már nem a kilencvenes évek multimedializált világának alakmásaihoz hasonlatos, hanem a médium létrehozta szituáció járulékai. A személyesség osztottsága itt adottság, s mint ilyen, beszédmódbeli megtöbbszöröződés is: a publikáló költő egyben kommentál (véleményt alkot vagy kritizál), értelmez, kategorizál és kanonizál. A romantikus és modern költészet szubjektumlehetőségei jelen helyzetben eleve széttagolt állapotban jelentkeznek, az individuális jellegzetességek szóba sem jöhetnek, s erre vélhetően nemcsak a status quót fenntartó, de az ezt lebontani igyekvő megközelítésmódok is reagálnak. A 2010-es év verstermése is ennek a változó feltételrendszernek a függvényében szemlélendő. A tavaly elém kerülő lírakötetek közül két hozzám közel álló vagy számomra meglepetést hozó darabot emelek ki, s ezzel magam is az esetlegesség és a személyesség vállalható, mégis e keretek között semmiképp sem irányadó pozíciójába helyezkedem. Szöllősy Balázs A szabadság két jelentése című gyűjteményében a legkommerciálisabb diszkurzusformák szerepeltetése során képződik meg egy olyan fiktív tapasztalati mező, melyben a hétköznapi vagy közönséges regiszter nem a meglévő jelenségek megjelenítését, hanem az afféle közös érzékként működő emlékezés elemeit hozza napvilágra (Gabika II. A tökéletes szövegszerkesztőt keressük). A nyelvi megnyilatkozás közvetettsége és a megképződő tapasztalat közvetlensége olyan kérdések során bontakozik ki, melyek főként a közlés fenntartását szolgáló fatikus elemekként amúgy elsikkadnának, poétikai tényezővé avatva azonban éppenséggel a kérdező és kérdezett viszonyának és pozíciójának megtöbbszörözéséért felelnek (lásd pl. Ravaszok, mint a bárány). A párbeszéd-szituációban elhelyezett „te” így olyan megszólítottá lép elő, akinek a múltba révedés nosztalgikus attitűdje helyett a múlt mindenkori újjáalkotása és ekképp jelenné tétele biztosítja a létmódját. A címadó és egyben kötetzáró versben a két jelentés helyett mindig eltolódó, azaz az eredetit fellelni képtelen, s mégis annak felkutatását célul kitűző visszaemlékezés során az egykor még létező, mégis ismeretlen helyek és nevek megidézésével jut el oda, hogy a helyzetből fakadó szakítást az önelégült szubjektivitással emelje ki: „már úgysincs visszaút, ne is gondolkozz rajta, nem tudunk visszazárkózni önmagunkba.” A Nem Szarajevóban című kötet is a topográfia azonosító képességére irányítja a figyelmet, amikor már a borítóképen és a verseket elválasztó/egybekapcsoló illusztrációkon keresztül tipográfiailag is erősíti a lokalizálhatatlanság érzetét. Kollár Árpád második kötetének címadó ciklusa (noha a kötetben épp fordítva szerepelnek e szavak, mint a köteten) egy városra irányítja a figyelmet, mely város éppen valószerűtlenségével válik sajátos jelképpé, ahol a benne elhelyezkedő egyén saját individualitását kölcsönzi a városnak: „Szarajevóban magad sem tudod / mi lehetnél s mi lehettél volna”. Az egyén és múlt rekvizitumaiként fellépő tárgyak és helyek (pl. kulcsos) azonban ugyanúgy bizonytalanok és ekként lehetőségek csupán, mint a megszólaló szubjektum. A múltat valamelyes reprezentációs képességgel felruházni képes anyagi hordozók is épp emiatt válnak megbízhatatlanná; a fotó kirögzített pillanata „nem hagy emlékezni és nem enged feledni” (Levarrott szemhéjad), mivel készen állítja elénk a jelenlétet stabilizáló időpontot. A múlt és jelen idősíkjait feldolgozó poétikai mozzanatok azonban nem a hely és nem az alany kicövekelésével, sokkal inkább a jövőnek kiszolgáltatott szituációval kapcsolódnak össze: a Harminc fölött vagy az Apadal épp abban a dimenzióban, amely felől ugyan perspektívák nyílnak, de amely maga sosem válik jelenlévővé - ennélfogva sosem mint előre elképzelt következik be. Hogy mindez a múlttal való játék vagy a múlttal szemben érzékelt lét- és ismeretelméleti bizonytalanság-e, azt a formálódó költészettörténet (az előbb említett jövendő távlatban) majd eldönti. Mindenesetre ha az alakuló tendenciák eshetőségéről akarunk számot adni, a stabilitás fölött ironizáló vagy az azt tragizáló kezdeményezések helyett immár a jelenre épp a maga jelenszerű tapasztalatiságában (és a jövő átrendező szerepének kitettségében) rákérdező költészeti formációknak is teret kell adnunk. 59