Műút, 2014 (59. évfolyam, 43-48. szám)

2014 / 6. szám (48.) - Nemes Z. Márió: "Márpedig, ami nincs, az csak az ördög műve lehet." (Péterfy Gergely: Kitömött barbár)

62 ÉTERFY­ káról: „Szülőföldje valahol ebben a kétségbeejtő ürességben fe­küdt, ezer, tízezer, százezer négyzetmérföld fehér rostanyagban. Ezt azért mégsem írhatta le: semmit sem írhatott le abból, amit gondolt, és amit érzett, anélkül, hogy ne vált volna végtelenül nevetségessé. Aki a terra incognitán született, elvileg nem is létezhetne. Felfedezőként, egy flotta, majd egy hadsereg élén, hódító fegyverekkel, a királynő zászlaját tűzve az elfoglalt terü­let magassági pontjaira, ahogy Lobkowitz-cal egykor erről félig tréfásan álmodoztak, az lehetne az egyetlen lehetőség, hogy be­hatoljon ebbe az ismeretlenbe, amely részben ő maga.” (306) A regény metaforák, jelenetek, motívumok sorozatán keresztül járja körül Angelo fundamentális idegenségének különböző as­pektusait. Ebben a kép- és fogalomkomplexumban az otthonta­­lanság kérdése döntő jelentőségű, hiszen az udvari mór speciális helyzetét többek között az jellemzi, hogy identitásának nincs narratív alapzata, vagyis a „gazdái” által konstruált legendákon kívül — melyeket jobb híján ő maga is ápol — nem tudha­tunk meg semmi pontosat gyermekkoráról, származásáról, csa­ládi hátteréről. Afrika az „üresség”, az „ismeretlenség”, a „terra incognita” nem­ helyeként jelenik meg, melyet csupán (vissza) kolonizálni lehetne „felfedezőként, egy flotta, majd egy hadsereg élén”, noha ez a felfedezés nem szolgáltatna semmilyen igazságot és/vagy személyes revelációt Soliman számára, hiszen ugyanazo­kat a narratívákat vetítené rá Afrikai éjszakai terére, melyeket az európai gondolkodás az udvari mór fekete testére projektál. Péterfy Gergely új regényének egyik legizgalmasabb kér­dése a nyelviség és a marginális „fekete test” fenyegető-idegen- IBIPS ambivalens szenzualitása közti viszonyrendszer esztétikai szín­re vitele. Ennek a viszonyrendszernek a traumatikus jelenete Angelo Soliman preparációja (megnyúzása, kitömése és kiállí­tása a bécsi Természettudományi Múzeumban), mely a regény narratív tükörlabirintusának is a középpontját alkotja, hiszen a beszélő(k) — Török Sophie, illetve az ő szólama által köz­vetített Kazinczy — számára a preparátum mint „testet öltött botrány” képezi az (ellen) azonosulások legfőbb tárgyát. A meg­kínzott fekete test képe olyan szuper-metaforát alkot, mely a különböző képzettársítások, motivikus láncolatok, fogalmi hul­lámzások koordinátoraként jelenik meg — minden fejezetet a ____regény jelen idejét jelző szituáció nyit, ahogy Török Sophie a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában nézi a vörös szekrényben kiállított fekete testet. A megkínzott fekete test a — megkínzott fehér férfi — a jézusi passió — narratívájának mi­mikrije, olyan érzéki-gondolati-kulturális ellenközéppont, mely az európai humanista világértelmezést hivatott decentralizálni. Ebből a szempontból a történetnek megvan a maga antik pár­darabja is, hiszen Marszüasz Apollón általi megnyúzása ugyan­csak a barbár, az animális, a szenzuális mozzanattal szembeni civilizatorikus erőszak dokumentuma, mely az európai kultúra belső hasadtságára, a heterogenitással szembeni érzéketlenségére emlékeztet. Péterfy bravúros következetességgel építi fel regé­nyét a választott szupermetafora köré, miáltal a főbb szereplők sorsa, én- és testképe mind összefüggeni látszik a fekete test tit­kos történetével, ugyanakkor van ebben a következetességben valami nyugtalanító is, valami túlzottan rendszerszerű a meg­felelések szövevényében. A folyamatos revelációk mintha épp a heterogenitás plurális igazságformáit próbálnák redukálni, ab­ban az értelemben, hogy az azonosság és egységesség igézetében konstruálódó európai gondolkodással szemben egy alternatív, de ugyancsak univerzális karakterű ellen-narratíva, a marginális identitás(ok) Nagy Szenvedéstörténete jönne létre. A fekete test „szóra bírása” — a történelmen „kívüliből” a történetibe való áthelyezése — eleve neuralgikus vállalkozás, hi­szen Angelo sorsa irritációk, provokációk, traumák hálózataként jelenítődik meg, vagyis nyelviség/testiség folyamatosan egymás­nak feszül, egyszerre akadályozzák és energetizálják egymást, miközben ellentmondásos szerveződésük hozza létre a regény esztétikai játékterét. Németh Zoltán A posztmodern irodalom hármas stratégiája című kötetében az antropológiai posztmo­­dernt — elhatárolva azt az areferenciális, illetve korai posztmo­derntől — a következőképp próbálja körülírni: ,A harmadik vagy antropológiai posztmodern az irodalomelmélet »kulturális .

Next