Műút, 2015 (60. évfolyam, 49-54. szám)

2015 / 1. szám (49.) - Szabó Gábor: Szabadság, szerelem (a szöveg mint gyászmunka) (Dragomán György: Máglya)

O ¡ CO › M O -n '›TS 'O _Q ›T5 N un DRAGOMÁN › nyét a túlélők számára, de talán ennél is fontosabb, hogy a vál­­ao­­tás valóban sorsdöntő aktusát, a Ceausescu házaspár rettenetes kivégzését a szöveg súlyos hallgatással övezi, elfojtja, a szöveg tudattalanjába igyekszik száműzni.3 A Máglya töredezett narratí­------—­vája — Hayden White kifejezését kölcsönözve — a történelem terhét próbálja megjeleníteni, a zsidóüldözés, majd a diktatúra elbeszél(het)etlen traumáját, ami lehetetlenné teszi a szabadság megélését és birtokba vételét. A jövő megsemmisítésének emb­­lematikus képe a fáskamrában rejtegetett, kötőtűvel átszúrt testű baba, ami nem csupán azért idézi Bertuka (a meggyilkolt barát­nő) emlékét, mert teste abból a bizonyos piros fonalból készült, amely az ő öltözködési-varrónői múltjából ismerős, hanem azért is, mert mint a Nagymama visszaemlékezésének egy félmonda­tából kiderül, meggyilkolásakor Bertuka állapotos volt (234). A meg nem születő jövő halott csecsemőként reprezentálódó képe olyan organikus időszemléletet tükröz, amely zökkenőmente­sen illeszkedik az élővé varázsolódó, cselekvő erőként ábrázolt tárgyak, antropomorfizálódó jelenségek láncolatából létrejövő regényvilág alapvető lételméleti diszpozíciójába.4 ----— A koherens elbeszélhetőség nehézségét az eddig említett po­étikai megoldásokon túl a regény azzal is érzékelteti, hogy árul­kodóan sokat foglalkozik saját formálódásának, elbeszélői struk­túrájának metanarratív megjelenítésével, mintegy közszemlére bocsájtva éppen íródó története alakulásának gondjait. Talán nem a leglátványosabb, de mindenképp fontos toposza ennek az az itatóspapír, amely a foltok, nyomok, bevésődések mindent betöltő indázatának palimpszesztikus lenyomataként egyszerre lesz az emlékezet és az ennek mintájára szerveződő szöveg me­taforája (184). Sokkal mobilisabbak viszont azok a motívumok, amelyek egymást is idézve, értelmezve, reflektálva építenek fel a szöveg terében egy metanarratív hálózatrendszert. Az egyik ilyen a széttépett papírfecniket hibátlanul olvasha­tó, egységes szöveggé összeállító hangyák jelenete (355), ami vi­szont egy másik történetszálon közvetlenül kapcsolódik Emma egy gyerekkori emlékéhez, a puzzle (sikertelen) összerakásához, illetve a darabjaira esett kancsó szilánkjainak összeragasztáshoz is (199). (Mindhárom mozzanat további hálózatok részeleme­ként is működik mindemellett, a kancsó darabjainak illesztése a Nagymama és a Nagyapa elmegyógyintézetben kezdődő kap­csolatán keresztül a traumától történő megszabadulás, az új élet megteremtésének lehetőségét firtatja, míg a puzzle-jelenetben egy széthulló, részben a politika által tönkretett család árnya sej­lik fel.) A három példa mindenesetre egyszerre utal a regény mo­zaikos szerkesztettségére és mutat fel egy lehetséges — a tör­ténetszilánkokat hangyaszorgalommal egymáshoz illesztgető olvasatot javasló — értelmezői kódot. Ami talán azért proble­matikus önmetafora, mert mind a puzzle, mind pedig a szétté­pett levél és a törött kancsó rekonstruálásának csakis egyetlen helyes megoldása van, a darabok összeillesztése egy már eleve meglévő kerethez és mintázathoz képest történik, ennek analó­giájára tehát a szövegnek is rendelkeznie kellene egy preformált, előzetesen adott, a mélyben jelenlévő jelentésstruktúrával vagy igazságfogalommal, melyet ezek szerint nem megalkotni, hanem megtalálni kellene az olvasónak. Nyilvánvaló, hogy Dragomán szövege éppen az ilyesfajta szöveg- és jelentésfelfogással szemben működik, hiszen — legalábbis az én olvasatomban — éppen arról beszél, hogy miért és hogyan nem rendezhetőek koherens narratívummá a regényben ábrázolt folyamatok. Izgalmas motívumokat kapcsol viszont össze a regény leg­gyakoribb alkotásmetaforája, a gyúródeszkára szórt liszt for­mázása, mintázása, telerajzolása, a tésztadagasztás elsősorban a Nagymamához, de kisebb mértékben Emmához is kapcsolódó tevékenysége. A női ujjak által lisztbe rajzolt kanyargó vonalak kitörlése, újrarendezése a regény változékony narratív mintáza­tának alakulását, míg a dagasztás, a tészta gyúrása-sütése az alko­tás, a létrehozás szövegteremtő munkáját, a technót idézi. Ez a tulajdonképpen meglehetősen kézenfekvő motívumsor azonban legalább két újabb hálózatba tagolódva nyer el egy ennél jóval komplexebb jelentést. Egyrészt sokszorosan jelzett viszonyba ke­rül Emma rajztanulásával, a vonalakkal, a reprezentációval tör­ténő viaskodásával (tanára egy alkalommal arra inti a kislányt, hogy csak azt rajzolja, ami a valóság), illetve a diófa sikeres leraj­zolásának jelenetében a világ birtoklásaként, vagy domesztikálá­­saként értelmezett műalkotás eszméjével (167). A liszt és a homok párhuzamán, a puszta anyagból formává változtatás alkotásmetaforáján túl a dagasztás tevékenysége a sár, az agyag megmunkálásával teremtett agyagember képéhez kap­csol, akinek alakja a szöveg kitüntetetten fontos helyein tűnik fel, mégpedig a Gólem-történet eredeti, mezopotámiai változa­tának értelmében, ahol az agyagember az élet vizével és ételével szállt le az alvilágba, hogy életre keltse a termékenység istennő­jét. A regényben az agyagember — így Miklós újraélesztésekor (295), a Nagymama és Emma őrzésére tűztánc során a földből lábbal történő kidagasztásakor (334), vagy a fáskamrában zajló apokaliptikus jelenetben (404) — ehhez hasonlóan szintén az élet őrzőjeként, valamiféle védelmező, életadó princípiumként szerepel. A motivikus áthallások rendjében így a teremtés, az alkotás mint védelem értelmeződik, ami a Máglya esetében arra utal, hogy a mű nem csupán a benne ábrázolt világ veszteségeinek feltérképezésére, a traumatizáltság személyes, társadalmi, nyel­vi következményeinek reprezentálására irányul, hanem sajátos esztétikai formaként egyfajta terápiaként értelmezi magát. A nyelvbe vetett bizalom, a terapikus, életadó szöveg elgondolá­sa már a regény elején megfogalmazódik, amikor a Nagymama LU ( o KI U~) ~ cc LU KI un '~ un un 3 Barbárok. 1989 című kitűnő szövegében Tompa Andrea épp arról ír, amiről az én olvasatomban Dragomán regénye beszédesen hallgat. Lásd: http://www. litera.hu/hirek/tompa-andrea-barbarok-1989. 4 A regénnyel kapcsolatos, nyilván elkerülhetetlen kritikai feladat lesz a Máglya poétikájának olyan megközelítése, amely a fizikai világ törvényszerűségeinek el­törlését, az anyagi valóságot tagadó, ám abba teljes természetességgel illeszkedő mozzanatok vizsgálatán keresztül a mű tér-idő játékait és ontológiai sugalmazá­­sait kutatva a regényt a „mágikus-realista” szövegirodalom részeként olvassa, s kapcsolja e kánon legjelesebb képviselőihez. 52

Next