Műút, 2015 (60. évfolyam, 49-54. szám)

2015 / 1. szám (49.) - Lengyel Imre Zsolt: Előttünk észak (Dragomán György: Máglya)

DRAGOMÁN egyértelmű kapcsolatot teremt az emlékezés, az alkotás és az élet közt (79), és egészen egyértelműen metaforizálódik abban a részben, amikor Miklós felépülését prímszámok sorozatához rendelt mondatok parancsaival, a beszéd cselekvéssé változtatá­sával, nyelv általi teremtéssel akarta valósággá tenni. A jelenet ráadásul összeolvasódik Miklós földbe temetésének, s onnan egyfajta Gólemként történő varázslatos életre keltésének ese­ményével, ami az agyagember-motívum vonatkozásában ismét a nyelv és a teremtés közösségére utal. Ha a történelem terhének enyhítésére, a gyászmunka elvégzésére — ismét White szava­ira hagyatkozva — csakis a fikciós reprezentációs eljárásokkal élő narratívák biztosítanak lehetőséget,­ akkor, figyelembe véve Dragomán regényének motívumszerkezetét, a Máglya mélyén is valami hasonló elképzelés munkálhat. Hogy tehát a traumati­­kus sebek a fájdalomnak testet adó szavakkal, az azt megjelenítő esztétikai forma megalkotásával léphetnek a gyógyulás útjára. Ebben az értelemben a szöveg egyfajta gyászmunkaként (is) ér­telmezi magát, melynek tétje a veszteséget szenvedett egyén vagy közösség visszahozása az életbe, a trauma elengedése, feldolgo­zása. Miközben a regény motívumainak összeillesztgetése foko­zatosan juttathat el a szöveg etikai, terapikus önreprezentáció­jának feltételezéséhez, főhősének a világba történő beavatódása mintha inkább a fokozatos leépülések és lemondások stációin át vezetne. Emma fejlődéstörténete egyszerre juthatna el az éppen kivívott szabadság és a lassan kibontakozó szerelem megéléséhez, ám a regény sugalmazása szerint mindkét út a kiábránduláshoz vezet, a regényben ábrázolódó világban az egyén önmegváltása sem a szabadság, sem a szerelem metafizikája által nem valósul­hat meg. Ráadásul „e kettő” Dragomán regényében is egymástól nem függetleníthető módon kapcsolódik egymáshoz. A regény utolsó jelenete, amelyben Emma és szerelme a Nagymama — egyébként a szabadság és az igazság égisze alatt végrehajtani kívánt — meglincselését igyekszik megakadályozni a feldühö­dött tömegben, eminensen mutatja magán és köz, személyiség a társadalom sérült viszonyának személyiséget roncsoló következ­ményét. A szabadságát éppen egy iszonyatos autodaféban kiélni vágyó tömeg képe drámai betetőzése annak a motívumsornak, melyben a regény a szabadság eltorzult megélésének jeleneteit sorjáztatja, gondoljunk csak például a frissen nyílt bevásárló­­központ üres tereiben a dugig feltöltött polcok közt csokoládét magukba tömő, zokogva dülöngélő nők látványára (103), vagy a rajztanár példázatára a tanítási órán (366). Ebben az esetben azonban nemcsak a szabadság emberhez méltó megélésére való képességek félelmetes hiánya reprezentá­­lódik, hanem — és aligha véletlenül ebbe a jelenetbe ágyazva — itt hangzik el Emma szájából az a Péterhez intézett mondat, amit gondolataiban a kislány így kommentál: „Hallom a han­gom, karcos és érdes, ez nem én vagyok, én nem így beszélek.” (438) Ez a mondat hasonló formában egyébként egyszer már ol­vasható a regényben, amikor a könyvtárosnő szülei történetéről kezd mesélni neki, ám az „ez nem én vagyok” önmegszüntető állítása ott még nem szerepel (175). Ebben a pillanatban, amikor a szabadság mint a létezés fé­lelmetesen idegen és gyilkos lehetősége mutatkozik meg, Emma maga is idegenné válik saját létében, fejlődésregénye itt, szabad­ság és szerelem egy pillanatban történő elvesztésében, az idegen­­ség végzetes megtapasztalásában tulajdonképpen véget is ér. A lány utolsó mozdulata a regényben a „hátralépek”. A mű végső jelenetében a kis híján máglyaként lángra lob­banó, öntudatlan Nagymama áldozati alakja voltaképpen a megsemmisülő egzisztencia megrázó képe, ami a regény címét számos jelenetben értelmező motívumsor összegző betetőzése lesz. Itt egyesülnek a bűn, a megváltás, a megválthatóság, az erőszak, a kiszolgáltatottság, a magány és a mártírium a regény különböző dimenzióiban már eddig is a szubjektumhoz kapcso­lódó mozaikos képei. A regény utolsó, a szöveg általam eddig megképzett logi­kájából nem feltétlenül következő mondata — „A Nagymama szeme kinyílik” — így talán nem a happy end, a feltáruló jövő várakozásteli lehetőségét állító zárlat, hanem az egzisztencia imént körvonalazott képének felismerését, rögzítését és tudomá­sul vételét jelző belátás szomorú pillanata. „Leülök az ágyra, Péterre akarok gondolni, de mind csak a föld­ből kiálló törött üvegnyak jár a fejemben.” (296) Így végződik a Máglya huszonnyolcadik fejezete, egy olyan fejezet, amelyben a nyitó és záró bekezdést leszámítva végig egy beágyazott elbe­szélést olvashattunk, az elbeszélő nagymamájának terjedelmes és erősen stilizált monológját. E mintegy tízoldalnyi szövegnek ilyenképpen egyetlen momentumáról tudhatjuk bizonyosan, hogy felkeltette figyelmét a megszólítottnak, a tizenhárom éves Emmának, a regény főhősének és elbeszélőjének, az említett üvegnyak a nagymama ifjúkori szerelmének, Miklósnak a jég- Lengyel Imre Zsolt Előttünk észak (Dragomán György: Máglya, Magvető, 2014) 5 Hayden White: A modern esemény, ford.: Scheibner Tamás , Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái, szerk.: Kisantal Tamás, L’Harmattan, 2003, 283. 53

Next