Műút, 2016 (61. évfolyam, 55-58. szám)
2016 / 3. szám (57.) - Sepsi László: Apa iszonyatos könyvespolcai (Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár)
HOLTSÁV bevett ellentétezését, csupán az események pontos okai maradnak (nagyjából a regény utolsó harmadáig) homályban. Habár Az Egett-hegyi könyvtár az említett Lovecraft nyomdokain haladva a természetfeletti, és vele együtt az isteni működését egy dehumanizált mestertervként ábrázolja, ahol az emberi kultúrának, és vele együtt az emberi életnek is igen csekély az értéke. Hawkins szövegéből szinte teljességgel hiányzik az a metafizikai érzékenység, ami a providence-i mizantrópot jellemezte. „Megfagyni senki nem fog” — olvasható egy párbeszédben, ahol az istenné avatott hősnőnek tesz szemrehányást továbbra is emberi partnere, mert az eltüntette az égről a napot. „A többihez meg majd alkalmazkodnak az emberek. [...] Szinte bármihez képesek vagytok alkalmazkodni.” (310) Az égiek szenvtelensége változatlan, de a kozmikus rettenet helyét átvette a banális praktikum és a groteszk attrakció. A mitikus gyökerű, de napjaink világába helyezett horrorfantasy ilyesfajta lecsupaszítása — melyhez szikár, párbeszédközpontú nyelvezet is társult — különösen szembetűnő, ha Az Egett-hegyi könyvtárat összeolvassuk a zsánerhez kötődő más kortárs szerzők munkáival. Technikai szempontból Hawkins szövegének világépítése nem különbözik nagyban a Gaiman Amerikai istenekjében vagy Miéville Patkánykirályában látottaktól. „Így hirtelen csak hárman jutnak eszembe: David, a Herceg és Nobununga” — vezeti fel egy szövegrész a természetfeletti közösség meghatározó alakjait. „Lehetnek mások is — vitatkozott Alicia. — Néhányan, akiket ritkábban látunk. Talán Q-33 Észak? [...] — Ő az a csápos? — Nem, az Barry O’Shea. Q-33 Észak olyan, mint egy jéghegy lábakkal, emlékszel? Fent, Norvégiában él.” (68) De miközben a szűk marokkal adagolt információk tökéletesen alkalmasak az olvasói figyelem fenntartására, egyrészt beindítva a műfajismeretből származó asszociációs reflexeket (hiszen a „csápos” olvastán egyaránt eszünkbe juthat Lovecraft Cthulhuja és Miéville Krakenje is), másrészt a meghökkentő képalkotás és névadás („Q-33, jéghegy lábakkal”) nyomban ki is billent a komfortzónából. Hawkins a maguk pőreségében felvillantott kreatúrái nélkülözik azt az ideológiai ballasztot, amely például Gaiman munkásságában terheli őket. Az Amerikai istenekben felvázolt fantasy-teológia szerint az istenek addig létezhetnek, amíg valaki hisz bennük, a feledés számukra egyenlő a halállal. Gaiman poétikájában a mítoszok és tündérmesék újramesélése az emberi kultúra továbbélését biztosítja, a modern újraírás lehetővé teszi a szélesebb körű hozzáférést és az archetipikus történetek variálásával stimulálja és egyben véghez is viszi egy-egy mitikus narratíva további értelmezését.1 2 Hawkins ezzel szemben leválasztja a mítoszok világát az emberi kultúráról. Az Égett-hegyi könyvtárban felbukkanó isteni entitások függetlenek az emberiségtől, annak hite vagy figyelme nélkül is léteznek, és szemükben az individuumot csupán annak funkciója definiálja — lásd Apa fogadott gyermekeinek determinált sorsát, vagy a foglalkozásukra redukált olyan karaktereket a történetben, mint Steve, a tolvaj, vagy Erwin, a titkosszolgálatnak dolgozó veterán katona. Mondhatnánk, hogy Hawkins ezáltal egyszerűen visszahátrál a gaimani antropocentrikus fantasytől Lovecraft az ember irányába ignoráns kozmoszához, de ez nem egészen pontos. Még Lovecraft is feltételez valamiféle relációt az emberi kultúra és a halandó tudattal felfoghatatlan „Nagy Öregek” között, novelláiban a kultúra primitív szintjén megragadt közösségek a művészet és a vallás segítségével igyekeznek letapogatni, feldolgozhatóvá tenni a humánumon túli világon — mitológiájában ennek eredményei az istenek valódi alakját nem, de egy emberi tekintet számára is elviselhető (ámbár rettenetes) torzképét ábrázoló festmények és faragványok, vagy a kimondhatatlant imitáló, mássalhangzó torlódások szabdalta elnevezések. Hawkins figurái viszont gyanútlanul téblábolnak a magasabb rendű entitások sakktábláján, itt már a világ megismerése — tehát összeírása, amelynek eredményeit a címbeli könyvtár raktározza — sem elsősorban emberi, hanem isteni tevékenység: a regényben meglehetősen karikírozva ábrázolt amerikai kormány addig jut a „Iisten alapjában véve nem más, mint felmagasztalt apa” — írja Freud a Totemizmus visszaütközése a gyermekkorban című tanulmányában, és Az Égett-hegyi könyvtár mintha tankönyvi illusztrációja lenne ennek a tételnek. Részletesebben lásd: Sigmund Freud: Totem és tabu, Göncöl, Budapest, 1990. 2 Erről részletesebben lásd: Hegedűs Norbert: Posztmodern istenek, Prae 2012/4, 6-11, illetve Neil Gaiman: Gondolatok a mítoszokról, ford.: Csigás Gábor, N. G.: Tükör és füst, Benefícium, 1999. 107