Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1967-03-01 / 3. szám

több szélesvásznú filmezési és vetítési rendszert ismer. Ilye­nek a cinerama, a kinemaszkóp, a vista-vision, a Todd-RO. A filmamatőröknél a SZÉLESVÁSZNÚ VETÍTÉS már csaknem egy évtizeddel ezelőtt valósággá vált. Számos vál­lalat készít különleges optikai szélesvászon-előtéteket 16 mm-es, sőt 8 mm-es filmhez is. Az anamorfozikus speciális (kinemaszkóp) előtét például, amelyet sokan használnak, „összenyomja“ a képet függőleges irányban, s így a ma­gasság és a szélesség 1 :2 aránya érhető el. A kép ke­rete ezáltal a normálisnál 50 százalékkal szélesebbé vá­lik. A vetítésnél ugyanezt az optikai előtétet használják fel, a filmezésnél alkalmazott eredeti helyzetéhez képest 90 fokos eltéréssel. Kétségtelen, hogy ezek az új filmművészeti eszközök — mindegyik rendszernél külön-külön — sajátos technika felhasználását igénylik. A HANGOSFILM jellegzetessége az, hogy a hozzájuk tartozó hanggal szinkronizált képek vetítésére ad lehető­séget. Felvehetjük a hangot a képpel egyidejűleg — teljes szinkron —, utólag — utólagos szinkronizálás —, vagy elő­zetesen — „play-back“. Régebben többen voltak, de még ma is akadnak filmamatőrök, akik ellenzik a hangot az amatőrfilmben. Szerintük a film elsőrendű eleme a kép. A hangról is gondoskodó filmamatőr — nézetük szerint — a szükségesnél kisebb figyelmet fordít a képre, elhanyagol­ja a kép művészi kifejező lehetőségeit, mivel nincs elég szakértelme ahhoz, hogy meg tudja oldani a hangosfilmmel kapcsolatos komplex műszaki problémákat. Emellett — mondják — veszendőbe megy az amatőrfilm egyik értéke, éspedig a filmamatőr „egyénisége“. A műkedvelő nem ké­pes mindent egymaga csinálni — a forgatókönyvet, a ren­dezést, a képet, a vágást, a hangot stb. Rá van tehát utal­va mások segítségére is, így hát csak a közös munkában készített filmeket kellene esetleg hangosítani ! Ez a nézet téves. Kétségtelen, hogy a felhozott érvekben van egy csepp igazság. El kell ismernünk, hogy a kezdő filmamatőr csak nehezen birkózik meg a filmkészítés során felmerülő komplex problémákkal. Ez azonban nem zárja ki annak iő lehetőségét, hogy a filmamatőr, műszaki és művészeti is­­­zi méreteinek kitartó bővítése útján, gyakorlati tapasztalata­i­ alapján és odaadó munkával ne érhetne el a hangosfilm m készítéséig is. Mi több, mivel a magnetofon segítségével­­ a hangfelvétel sokat fejlődött és tökéletesedett, már köze- -э pes műszaki ismeretek alapján is felvehetjük az amatőrfilm- , -n hez szükséges hangot. A jelenlegi közönségigényt figyelembe véve, még az se amatőrfilm bemutatása sem képzelhető el hang nélkül. A A hang hivatása a filmben az, hogy növelje a kép kifejező­ -e erejét, kiteljesítse a film tartalmát, kiemelje a hősök lel­ -i kiállapotát. A hang felhasználásának műszaki lehetőségét 1э és a különböző hangosító módszereket más alkalommal itt fogjuk ismertetni: a közösen készített film és a koproduk- -­­CIÓS FILM bizonyos gyakorlati szükségletekből keletke- -­ zett fogalmak. A film cselekménye gyakran olyan komplex , és nagyméretű, hogy egyetlen filmamatőr azt nem készít­ -t heti el. Csupán egy operatőr például nem képes képeiben­­ átfogóan bemutatni egy felvonulást, mivel a tárgy szó­ -o­katlanul nagy terjedelmű mind a térben, mind az időben. .. Ebben az esetben két vagy több filmamatőr együttműkö- -­ dése válik szükségessé. És más műszaki-anyagi körülmények­­ is megkívánják a kollektív munkát. Ezért alakultak k­i FILMKLUBOK, ahol kollektívák állítják elő a filmeket.­­ Itt a kezdő filmamatőr tanul a képzettebbektől, velük e­­gyütt dolgozik. Ezenkívül a tagok kölcsönösen kiegészítik­­ egymás műszaki és művészeti ismereteit is. A két vagy több filmklub által közösen készített filmet a­­ hivatásos filmművészettől kölcsönzött kifejezéssel kopro­­dukciós filmnek nevezzük. DAMA LAJOS a Nagyszentmiklós Bajoni Művelődési Ház­­ filmklub­ felelőse A FELNŐTTNEVELÉSBEN RÉSZTVEVŐ KÁDEREK PEDAGÓGIAI KULTÚRÁJA M­a a felnőttnevelés — mint az állandó jellegű ne­velési rendszer egyik kötele­­­ző szakasza — új jellegze­tességeket nyer. Már nem csupán a kötelező közép-, sőt, felsőfokú oktatás kiegé­szítését képviseli, hanem tár­sadalmunk egyik fontos kö­vetelményének is meg kell felelnie : az a feladata, hogy harmonikusan fejlessze min­den állampolgár egyéniségét. Az egyén élete folyamán egyre gyorsabb ütemben vég­bemenő gazdasági, műszaki, társadalmi, kulturális áta­lakulás szükségessé teszi, hogy „igazodjunk“ az időszerűség­hez, mert az iskola nem nyújthat lezárt, végleges kép­zettséget. Ezzel magyarázható az, hogy ma olyan nagy mé­reteket öltött a tömegműve­lés , ezért olyan változatosak a felnőttnevelés formái és olyan sokrétű az ebben az irányban kifejtett tevékeny­ség világszerte. Hazánkban jelentős ered­ményeket értünk el ebben a munkában. A tevékenység mérlege meggyőzően tükrözi a felnőttnevelés szüntelen ja­vítására kifejtett erőfeszíté­seket, az ezen a téren szerzett pozitív tapasztalatot. A felnőttnevelés eredmé­nyességének egyik fontos elő­feltétele, hogy azok a káde­rek, akik ezt a munkát vég­zik (szervezők, előadók, mű­vészeti instruktorok), fejlett pedagógiai kultúrával ren­delkezzenek; ez a követelmény magától értetődő sarkigaz­ság. Ennek ellenére nem tart­juk feleslegesnek szükséges­ségét érvekkel alátámasztani, annál is inkább, mert ebben a vonatkozásban még vannak megoldatlan kérdések. A felnőttnevelést egyrészt tanügyi káderek (az általános és középiskolák, a felsőokta­tási intézetek tanerői), más­részt különböző szakemberek (orvosok, mérnökök, jogászok, technikusok, tudósok és művé­szek) végzik. Az első kate­góriához tartozó káderek kis­sé előnyösebb helyzetben van­nak, mert pedagógiai képzett­séggel rendelkeznek, amit a­­zonban a felnőttekkel vég­zett munkában nem tudnak teljes mértékben hasznosítani. Ezért tapasztalható néha az a — látszólag ellentmondásos­­ jelenség, hogy didaktikai képzettséggel és katedrái gya­korlattal nem rendelkező em­berek, szakmai és a felnőttek­kel végzett munkában szer­zett tapasztalatuk révén, jobb eredményt érnek el, mint a tanár, aki az előadások, be­szélgetések, bizonyítások so­rán úgy jár el, mintha tanu­lókkal, gyermekekkel és if­­jakkal dolgoznék, nem pedig felnőttekkel. A felnőttnevelésben részve­vő kádereknek tudniuk kell, hogyan sajátítják el a fel­nőttek az új ismereteket. Is A PEDAGÓGUS TANÁCSA 34

Next