Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1967-09-01 / 9. szám

Szocialista társadalmunk építésének új körülményei között arányokban és változa­tosságban egyaránt sokat fejlődött a szellemi értékek cseréje, az eszmék és az ismeretek közvetítése. Az előadások, szimpozionok és az ismertetésen alapuló más rendezvények szá­mának növekedésével párhuzamosan a közönség is igényesebb lett, tartalmasabb, szín­vonalasabb és változatosabb rendezvényeket követel. Ezért az előadók ezrei és a hallgatók milliói szempontjából a kulturális-tudományos ismereteket terjesztők hozzáértésének növe­kedése, az előadásművészet hatékony módszereinek elsajátítása fontos, olykor döntő jelen­tőségű követelmény ahhoz, hogy az élőszó elérje nevelő-oktató célját. A szocialista kultúra körülményei között az előadásművészet a tudományos igazság terjesztésének, nem pedig az ügyesen leplezett reakciós, embertelen eszmék tálalásának az eszköze. Az új rendszer szellemi adottságai között az „ékesszólás“ művészetének célja, mélyrehatóan megismertetni a tömegeket a párt politikájával és céljaival, megismertetni velük a haladó tudomány és kultúra vívmányait, közelebb hozni a közönséget az előadás eszmei tartalmához, s annak lelkes hordozójává tenni azt, a szocialista építés kiteljesítésében való aktív és tudatos részvételre serkenteni és tömegeket. Felismerve az előadásművészet jelentőségét a kulturális rendezvények általános szín­vonala szempontjából, sok előadó és olvasó — művelődés- és művészetügyi bizottsági aktivisták, kulturális intézmények vezetői — azzal a kéréssel fordultak szerkesztőségünkhöz, hogy rendezzen konzultáció-sorozatot azoknak a tökéletesítésére, akik különböző formában nyilvános előadásokat tartanak. Érthető az előadóknak az az óhaja, hogy jártasságra tegyenek szert az előadásművészetben, mivel általában nem mindegyiküknek, hanem csak a pedagógiai felkészültségűeknek volt alkalmuk tanulmányozni azt , s ez utóbbiak is csak az iskolai tanítás módszertanát sajátították el. Márpedig a felnőttek oktatásában és neve­lésében nem alkalmazhatók pontosan ugyanazok a módszerek. A tárggyal kapcsolatban több konzultációt közlünk C. Paunescu tanár, pedagógiai kutató tollából, továbbá tudományos és kulturális dolgozók — nyelvészek, írók, irodalom­kritikusok — cikkeit az előadó nyelvezetéről, stílusáról stb. Kérjük olvasóinkat, közöljék velünk a sorozatban megjelenő cikkekkel kapcsolatos benyomásaikat, észrevételeiket és javaslataikat. Célunk az, hogy az előadók tájékozódja­nak, bővítsék módszertani látókörüket a kulturális-tudományos ismeretek szóbeli terjesz­tésének ezen­­ komplex területén. 1. AZ EMBERI BESZÉD „C S­O D Á J A“ Mielőtt elkalandoznánk a szónoklás művészetének ősrégi történetében, nézetem szerint ajánlatos, hogy tartsunk ál­lomást egy csodánál , az emberi beszédnél. A szónoklás művészete a beszéd lélektani-társadalmi funkcióján épül fe­l és arra törekszik, hogy — főleg logikai és formai síkon — meghatározza az eszmei tartalom, az érzelmek, a nézetek stb. átadásának legjobb módszereit. A beszéd belső szerkezetében és segítségével ment végbe az ember szellemi kikristályosodása és fejlődése. Ezért mindenkinek, aki ma ezt a felbecsülhetetlen értékű esz­közt felhasználja, feltétlenül tudnia kell — ha csak jelen vonásaiban is —, hogy mit jelent az emberi beszéd az egyén és a társadalom, a kultúra és a civilizáció szem­pontjából. A beszéd — az arcjáték, a taglejtés, a tagolt beszéd, az írott szó — az emberek közti egyik bonyolult kapcso­latot jelenti, amit a társadalmi munka szükségszerűsége hozott létre. Noha alapvető különbség van az arcjáték­­taglejtés útján végbemenő közlés és a tagolt beszéd kö­zött, mindkét forma az emberi elmének ama a sajátom funkcióján alapul, hogy jelképekkel elsi­t jelentésekkel operál. A szó erőteljesebb jelzés az ember számára, mint az anyagi ingerek előidézte jelzések — mondta Pavlov. Más szóval : az ember felsőbbrendű idegtevékenységének fejlődése és tökéletesedése révén a szó az ember és a külső valóság, valamint benső valósága közti kapcsolatok, köl­csönhatások legerőteljesebb és legátfogóbb rendszerévé vált. A gondolkodás a tagolt beszéd alapján keletkezett. A beszéd a gondolkodás megtestesülésének a formája, de ugyanakkor a gondolkodás szerkezeti felépítésének is alap­anyaga. A kutatások során bebizonyosodott, hogy a gondolkodás és a beszéd i széttéphetetlen kapcsolatban állnak egymásal. A beszéd — a munkával együtt — döntő szerepet tölt be az ember pszichikai, intellektuális és társadalmi fejlődé­sében, s ez a tény az emberi lény és a beszéd — minden szó — közti mély és komplex kapcsolatokat is érthetővé teszi. Az ember története — történeti fejlődése szem­pontjából — azonos a beszéd történetével, így hát a be­széd, annak bonyolultsága, funkciója, alapjában véve ma­gában foglalja az emberi fejlődés történetét. Sokáig azt hitték, hogy a tagolt beszéd csupán egyes idegövezetek tevékenységének a terméke. A jelenkori tudo­mány azonban megállapította, hogy minden szó, a beszéd szerkezete a kéregállomány csaknem egészének és kéreg alatti­ rétegnek, s ezeknek révén a mozgató tevékenység és az érzékenység közreműködésével jön létre. Milliárdos nagyságrendű neurológiai, fiziológiai, endokrinológiai stb. jelenségek vesznek részt a beszéd aktusában.

Next