Művelődés, 1973 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5. szám
HARGITA 100 évvel ezelőtt, 1873 március 28-án született Csíkmindszenten Nagy István festőművész és grafikus. Az anyakönyvi beírások szerint szülei, Nagy Antal és Sándor Mária 1871-ben kötöttek házasságot. Három gyermekük közül a legnagyobb volt István. Édesapja földműves székely ember, kemény és szigorú. Az ősi félpásztor, fél földműves gazdaság tavasztól késő őszig rengeteg elfoglaltságot ad az embernek, így korán megtanulnak a gyermekek is dolgozni. Az évszakok változásai szerint percenként beosztott életforma kitörülhetetlen nyomot hagy benne, és későbbi vándorlásai is ide vezethetők vissza. Tanulmányútja a csíkmindszenti falusi iskolától Csíksomlyón, Kolozsváron, Budapesten, Münchenen, Párizson és Rómán át vezetett, de egy egész életet töltött ki, elszántsága, igyekezete és tudásszomja. Az akadémiákon azonban csak a mesterséget tanulta meg ; úgy nem fogott rajta a müncheni akadémikus művészet, mint a párizsi modern irányzatok vagy a római klasszikusok. Kezdettől fogva a maga útját járta. Valahányszor hazajött, csorbítatlanul hozta magával viszsza sajátos művészetét. Tömören szűri le a tanulságokat későbbi visszaemlékezéseiben : „Nagy metropolisokból, izmusok, múló divatok szolgálatából az út végül is a természet felé vezet viszsza. Nincsen más iskola“. Szerette és ismerte a fenyveseket, a dombokat, a mogyoróbokros lejtőket, az öreg fűzfákat, a nyájaktól összetiport lankásokat, keringő medrű patakok partját, a falut az ő utcájával, házaival és kertjeivel. Ezt tükrözik tájképei, amelyek ma nagyon sok múzeumnak vagy magángyűjtőnek féltve őrzött kincsei. Tájai nem széleshatárúak, inkább kis részletek. Néha csak néhány apró ház fehérült elő magas, sötét tetők alól, máskor egy utcavég vagy faluvég, vagy csak néhány fa, amelyet oldalt világít meg a nap. A valóság képei közül azokat válogatta ki, amelyek színe nem élénk, nem viruló. Meleg és mély barnák sokféle fokozata, a fekete és szürke változatai tompa világításban adják skálája általános hangoltságát. Nem voltak kitalált témái, nem keresett magának festői alanyokat. Az élet, a népi világ drámaiságát, feszültségét örökítette meg alkotásaiban. Mert nemcsak a táj vonzotta, hanem a falvak és tanyák népe is. Mivel ő maga is gazdaember fia volt, nemcsak értett a falu népével beszélni, hanem meg is értette éltük nehéz sorsát, tudta mitől vannak a gondtelt arcok barázdái, mitől kérges csontos kezük. Ezek az ábrázatok vonzották. Ezek az arcok képein mind szembenéznek, mély humanizmusát tükrözik. A jellemábrázolás nagy mesterének munkáin sorsok elevenednek meg. Embersorsok. Kétségbeesett tekintetű katonák, pásztorgyermekek, akik a tarló magányában örömtelen és cselekvéstelen létüket élik, és csak a szemük beszél egy-egy álmodozó belső életről, öregemberek és öregasszonyok ezer ránccal borítva is csupa erélyt és akaratot tükröznek. Ezek mind olyan arcok, mintha soha nem látták és soha nem ismerték volna az élet örömeit, érezzük, hogy kérlelhetetlen sorsok hordozói, mint az erdőket döntő nép, amelynek fia ez a művész. A portréról szólva külön ki kell térni azokra, amelyek édesanyját ábrázolják. Számuk nagy. Talán egy művész sem szerette annyira édesanyját, talán egy művész sem ábrázolta oly sokszor, mint ő. Portréi sohasem mosolyognak, inkább csendes-szomorú, vádló tekintetű arcok. Akár arcok, akár a táj a tárgy , csak a legjellemzőbb vonásokat szedi ki belőle, azokat, amelyek minden mástól elkülönítik és egyetlenné teszik a modelljét. Nagy István külön világa ez, amelyet a maga tehetségéből teremtett, nem hallgatva senkire, nem nézve senki másnak stílusát, így senkihez sem hasonlítható és semmilyen irányzathoz nem sorolható művészetet alakított ki magának. Térszerkesztése, arányrendszere, képszerkesztési módszere közvetlen folytatása a népművészetnek. Nagy Istvánnak sikerült átvinnie a népi színvilágot a saját művészetébe. Hatása az európai festészetre felbecsülhetetlen. Nem véletlenül tartják az „európai grafika atyjának“. Ez a zseni, ez a csíkmindszenti székely ember még a világ túlsó végéről is szinte minden évben hazajött a Csíki medencébe, a Gyímesekbe, mert nem tudott a szülőföld varázsa nélkül élni, jött újratöltődni azokkal az energiákkal, amelyek megmásulhatatlan eredetiséggel ruházzák feli egyéniségét, s amelyek művészetének külső formajegyeit is meghatározzák. Ez a nagy művész mégis arra volt kényszerítve, hogy végig hányódja, végig éhezze életét. Hányatott életútjának számos állomásáról tudunk : lakott Csíkszeredában, Kolozsvárt, Szentesen, Kecskeméten, Budapesten is, Baján is, másutt is. Attól fogva, hogy felhagyott a falusi tanítóskodással, és egyszer s mindenkorra művészi pályára lépett, szüntelenül vándorolt. Batyujában magával hordta festőfelszerelését, s mindig ott ütötte fel tanyáját, ahol az este érte. Száz kilométereket vándorolt be egyegy nyáron. Erdei lakók, esztenák, falusi parasztok nyújtottak otthont neki. S ő, aki ontotta magából a remekműveket, szinte szórta, ajándékozta fűnek-fának a képeit, sokezres értékekkel fizetett egyegy darab kenyérért, és soha sem tudta, holnap mit fog enni. Ez a magyarázata, hogy remekműveinek egy része még ma is ismeretlenül szanaszét kallódik. Műveinek számát közelítőleg sem tudjuk felbecsülni. Áradnak, mindha ma is festené, s valahonnan a messzi távolból küldözné őket, így hetenként bukkan a kutató újabbakra, és nem is akármilyenekre. Feladatunk felkutatni őket, hogy méltó helyre kerülve vallhassanak szülőföldünk teremtő géniuszának nagyságáról. Mert Nagy István a maga szótlan egyszerűségével, de határtalan hitével és alkotó erejével maga vezette be Mindszentet s Csíkot, s az egész Hargita megyét az európai művelődési élet csarnokába. Ezt a szerepet a nélkülözés, a nyomorúság megszámlálhatatlan napjaival összefonódva vállalta. Művészi öröksége túlnőtte szülőfalujának, szülőföldjének határát. Túlnőtte az országhatárokat is. Nemzetközi kinccsé vált. Szocialista társadalmunk, hazánk egész dolgozó népe, a Román Kommunista Párt magáénak vallja Nagy Istvánt, tisztes állampolgárként becsüli benne az embert és a művészt. Pártunk, a Román Kommunista Párt immár félévszázados hagyományra viszszatekintő következetes nemzetiségi potitkájának eredménye ez, bizonysága annak a megbecsülésnek, tiszteletnek, amelyet pártunk tanúsít nemzetiségre való tekintet nélkül az emberiség géniuszai iránt. Látásmódját művésznemzedékek sora tette magáévá, s a Nagy István útján haladók győzelemre vitték a népügyét a művészetben is. Születésének 100. évfordulóján a győzelem részesévé avatják őt, akinek életében oly kevés jutott a hivatalosok értékeléséből, most egy egész társadalom vallja magáénak és Románia Szocialista Köztársaság állami intézkedése emlékoszloppal jelölte meg szülőházának helyét, hogy vele és általa még jobban értékelje azt a művelődési és művészi hagyatékot, amely az egész emberiség osztatlan örökségébe lép. BECZE ANTAL, a Hargita Megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság elnöke NAGY ISTVÁN (1873 - 1937)