Művelődés, 1980 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
Dolgok ezek, amelyek egy háztartásban fel sem tűnnek, de természetes környezetükből kiszakítva, egyszerű felsorolásban is groteszk hatást keltenek. A könyv legelső érdeme, hogy terra incognitát tár fel az olvasók zöme előtt, akik más körülmények között nevelkedtek, éltek. Vagy akik első emlékeiket az új, a felszabadult világból hozták magukkal és iskolás fogalmat alkottak a kispolgárról, a polgárról, a kulákról. Ez a nemzedék — az én nemzedékem — örvendezett afölött a történelemórán, hogy a jakobinusok végeztek az arisztokráciával, hogy a világháború véget vetett a régi világnak, s lám, a mi hazai elnyomóink is megkapták végre a magukét. Gyermekkorunkban még nem tudtuk, csak kamaszéveinkben derengett fel, hogy az emberek azért mégsem pusztán társadalmi hovatartozásuk szerint oszthatók föl jókra és rosszakra, és hogy a történelem könyörtelen lehet az egyéni értékekkel, valós sérelmet okozva, személyes igazságszolgáltatással adósul maradva rohanhat el fölöttünk. Iskolás kategóriáink szerint az író családja nem az igazságért küzdők oldalán harcolt, de minden tétovaságával, az események előtti értetlenségével, a zsugoriságával, a tárgyak és a föld iránti imádatával egyetemben — vagyis hát ezek ellenére —, kerül hozzánk emberközelbe, sőt válik rokonszenvessé. Pedig a könyv nem azért íródott, hogy igazságot szolgáltasson a háború kezdetétől néhány évig sokat törődő, majd üldözötté vált családnak. Azt hiszem, Mester Zsoltot gyermekkora tárgyainak emléke üldözte, ettől óhajtott szabadulni. Ennek köszönhetjük ezt a könyvet. A szerző többször leírja az egyik családi jelmondatot — nem tudom pontosan idézni, és nem is nézhetek utána egyelőre, mert saját példányom már hetek óta kölcsönben van, kézről kézre jár —, ami valahogy így hangzik: — Ne dobj el semmit, ami két tetűnél többet ér! Hoszszan, szemléletesen és olykor szerettei sorolja, írja le ezeket a néha két tetűnél többet valóban nem érő dolgokat, mégis, állíthatom: életemben nem olvastam ennél tárgyellenesebb könyvet. Az immár semmiféle fiókot, ajtót, emlékkönyvet, magtárat, szekrényt, lakatot nem nyitó, szám szerint 217 kulcs, amelyre az alanyi főhős egy családi vászontarisznyában bukkan rá, minden bizonyítgatásnál ékesszólóbban igazolja, hogy a magántulajdon valóban két tetűt sem ér, pontosabban, hogy a több nemzedéktől egybegyűjtött-hordott-vásárolt vagyon szempillantás alatt semmivé foszlódhat, és csak gyötrő, keserű emlék marad. Az eltűnt tárgyak nyomában járja be Mester Zsolt az esztendőket. És itt térnék ki a könyv (a regény?) többi erényeire — olvasmányosságára, gondolatgazdagságára, a szerző írói érzékenységére, szerkeszteni tudására, emberismeretére. Egyetlen motívumot tartok feleslegesnek — a fiatalkori szerelmek beleszövését a cselekménybe. Sokat töprengtem, mi vezethette erre az írót: talán hű óhajtott maradni életrajzához, talán nem akarta, hogy túl leverő könyv kerekedjék a Koppantóból? Nyugodtan mellőzhette volna, pedig ezt a szálat, hiszen a megidézett kor történelmileg olyan messze került tőlünk időbeli közelsége ellenére, hogy szépítés, pasztellszínek keverése nélkül is bátran ábrázolható. Még valamit: aki nem tudná, a koppantó a gyertyaláng eloltására szolgáló szerszám. A gyertyát, persze, elfújhatjuk, vagy megnyálazott ujjaink közé csippentve olthatjuk el, s a kanócot ollóval is rövidebbre vághatjuk, ámbár így kimegy az éle a melegtől, mégha Solingen acél is, helyesebben és okosabban járunk el azonban, ha igénybe vesszük a megfelelő szerszámot, a koppantót. De honnét is vegyük elő azt a bizonyos koppantót? FERENCZ ZSUZSANNA BENEDEK ZOLTÁN: A SZILÁGYSÁGTÓL ÚJ-GUINEÁIG Bukarest 1979, Kriterion Könyvkiadó, 152. Ára 15,50 lej Nem vagyok szakavatott ismerője a természettudományoknak, legkevésbé az entomológiának (rovartan), éppen ezért először csak a hajdani tanítvány tisztelete és kíváncsisága késztetett a könyv felütésére, de gyorsan be kellett látnom, hogy nem is szükséges a fentebb említett tudományos szakág alapos ismerete, mert Benedek Zoltán legújabb könyve, A Szilágyságtól Új- Guineáig (ennek előtte jelentek meg: A szőke Szamos földjén. Dacia Könyvkiadó, 1973; Az időjárás és előrejelzés. Dacia Könyvkiadó, 1977; Vándorló kontinensek, változó tengerek. Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó, 1977) enélkül is rést talál az értelemhez, lévén élvezetes, szórakoztató, s nem utolsósorban tanulságos olvasmány. Korántsem jelenti ez azt, hogy a szerző laikus szintre igyekeznek leszállítani Bíró Lajos természettudós kutatási eredményeinek bemutatását ;ehelyett olyan nyelvezetet és formát dolgozott ki magának, melyek révén közérthetővé és élvezetessé tehette e küzdelmekkel, lemondásokkal és rengeteg vállalással telitűzdelt élettörténetet és sikerült megértetnie a rendkívüli egyéniség hazai és nemzetközi jelentőségét. Bíró Lajos útja, az önként vállalt küldetés útja, Körösi Csoma Sándorút, s bár egészen más előjellel, de ugyanolyan elszántsággal, a tudományos ismeretek bővítésének, gazdagításának ugyanolyan nemes és tiszta szándékával vágott neki feladatának. Hosszú és kanyargós Benedek Zoltán nagykárolyi tanár útja is Bíró Lajoshoz. Több mint tíz évig foglalkoztatta a téma, amíg a legmegfelelőbb formában, felépítésben az olvasó elé tárhatta e pálya képét. Aligha akad olyan reá vonatkozó írásos dokumentum, forrásmunka, amelyet a szerző kezébe ne vett volna, vagy másolatban át nem nézett. Mindenesetre témáját biztosan kezeli, s kétséget kizáróan érti is, nincs egyetlen kérdés vagy utalás, melyre előbb vagy utóbb pontos választ ne adna az olvasónak. Módszeresen építi fel könyvét, akár egy tanítási óra anyagát, következetesen törekszik arra, hogy a tudományos tényközlés mellett szórakoztató, izgalmaktól sem mentes, néha már regényes bevágásokat alkalmazzon. Érdekes kettősség érezhető Benedek Zoltán könyvének olvasásakor: kitekintünk a nagyvilágba, s ugyanakkor mindegyre vissza-visszapillantunk egy kis szilágysági városkára, Tasnádra. Egy távoli földrészig, Új-Guineáig ragad magával bennünket, anélkül hogy elleplezné. Európa egyik csendes kisvárosban, Nagykárolyban tartózkodva izzítja föl Bíró Lajos emlékét. A lexikonok néhány mondatban fogják össze Bíró Lajos munkásságát: „Bíró Lajos 1856—1931, zoológus és utazó. 1895-től 1902-ig Új-Guinea akkor német részét, valamint a közeli szigeteket járta be, gazdag zoológiai és néprajzi anyagot gyűjtött össze. Az általa összegyűjtött anyag feldolgozásában a világ sok szaktudósa vett részt. Ennek eredményeként mintegy 50 dolgozata jelent meg főleg a Nemzeti Múzeum kiadásában.“ Benedek Zoltán könyve azt mutatja föl, hogy emögött milyen izgalmasabb, megismerésre érdemes élet rejlik. Hozzáállását, kutató szenvedélyét mintaképül ajánlhatnánk általában az alkotóknak, de valahogy nem illenek hozzá az ilyen fellengzős fordulatok, maradjunk hát abban, hogy a hagyományápolás tiszta példáját kaphatjuk meg ebben a könyvben. KÁROLYI S. MIHÁLY SZILÁGYI N. SÁNDOR: VILÁGUNK A NYELV Bukarest 1978, Kriterion Könyvkiadó, 284. Ára 7,25 lej A nyelv világába kalauzol — a bevezető ígérete szerint — Szilágyi N. Sándor fiatal nyelvész könyve, bár amint a címéből is sejthetjük, többről van itt szó egyszerű turistaútnál, melyen amolyan furcsaság gyűjteményt kapnánk kézhez különféle egzotikus nyelvekből. S az az olvasó, aki nem ragad meg az első fejezeteknél, nem is csalódik várakozásában