Művelődés, 2010 (63. évfolyam, 1-12. szám)
2010-04-01 / 4. szám
döntő többsége saját etnikai identitását már magyarra cserélte, s magyarrá vált, így a 11-12. századtól a magyar népességfejlődésben játszott szerepük már nem pótlólagos és kiegészítő jellegű, hanem belesimult a magyarba, eggyé vált vele. Az asszimilációs folyamatok fenntartásához a Magyar Királyság nem magyar népeinek területi elhelyezkedése jó keretet, hátteret és feltételt biztosított. A magyarok többsége, mint az ismeretes, a Kárpát-medence központi területét foglalta el, melynek következtében a központi funkciókat ellátó politikai, gazdasági, katonai, kulturális és igazgatási központok is szükségszerűen ide koncentrálódtak. Ennek eredményeképpen az itt élő, illetve a belső vándormozgalom keretében az ország perifériáiról a centrumba vándorló nem magyar ajkú népesség, és az e területre bevándorló külföldiek egy részének asszimilálódása, elmagyarosodása is itt, az ország központi területein volt a legdinamikusabb. A fentiekben vázolt folyamatok az I. világháború végéig alapvetően meghatározták a magyar népességfejlődést, a magyar népesség lélekszámának növekedését. Törés a magyar népességfejlődésben Az I. világháború lezárásának részeként a Magyar Királyság egységét a győztes nagyhatalmak felszámolták. Ennek népesedési következményei, valamint a háború polgári és katonai vesztesége a magyar népességfejlődés vonatkozásában is drasztikus változást eredményezett. A változás következtében ugyanis a nem magyar népek magyar népességfejlődésben játszott addigi szerepe alapvetően átalakult, mivel az új határok közé szorított ország esetében lényegében már nem működött az a fentiekben megfogalmazott törvényszerűség, mely szerint az ország területén élő nem magyar népek - a szélső területeken élők a többségében magyarok által lakott központi területre vándorolva - pótólagos forrásként kiegészítő szerepet játszanak a magyarok lélekszámának növelésében. Ez az ország lakosságának nemzetiség szerinti összetételének átalakulása tette egyértelművé. 1920 után az összlakosságon belül a nem magyar népek aránya lényegesen csökkent, melynek következtében a belső vándorlás magyar népességfejlődésben játszott korábbi szerepe jelentéktelenné vált. Az 1910-es népszámlálás szerint ugyanis az összlakosságon belül a nem magyar nemzetiségűek aránya 45,5% volt. Ez az arány 1920-ban 10,5 százalékra, 1930-ban pedig 7,9 százalékra esett. A bekövetkezett változás eredményeként pedig a belső vándorlás 1920-at követően döntően már csak a modernizációs folyamatok követelményeinek kielégítését, s ezzel együtt a lakosság súlypontjainak területi átrendeződését szolgálta (és lényegében szolgálja ma is). A belső vándorlás korábbi szerepének átalakulása mellett a külső vándorlás népességfejlődésben játszott szerepe is megváltozott. Az új helyzetben ugyanis Magyarország migrációs vonzása lényegében megszűnt. Ennek következtében 1918 után migrációs célországként döntően már csak a békedöntés következtében az új ország határain kívül rekedt magyarok számára jelentett s meghatározó módon napjainkban is csak számukra jelent vonzást. A szomszédos országokban élő magyarok egy részének Magyarországra vándorlása, áttelepedése azonban nem növeli a Kárpát-medencében élő magyar népesség lélekszámát, hanem csak a Magyarországon élő magyarok létszámát módosítja. A fentiekben vázolt folyamatok eredményeképpen 1918 óta felgyorsult az a napjainkban is tartó folyamat, amelyet némi leegyszerűsítéssel a Kárpát-medencei magyarság, pontosabban a szomszédos országokban élő magyaroknak a mai Magyarország területére történő tömörülésével jellemezhetünk. Ennek negatív következményei a magyarországi, illetve a szomszédos országokban élő magyarok népességfejlődésében egyaránt tetten érhető. A változás szükségszerű fejleményeként ugyanisa halálozási többlettel, asszimilációs és vándorlási veszteséggel támogatva) felgyorsult a kibocsátó magyar közösségek létszámának, termékenységének csökkenése, kor szerinti összetételének elöregedése. Ez az átalakulás pedig, melyben nem elhanyagolható szerepet játszott a szomszédos országoknak a magyar nemzeti kisebbség homogenitását felszámoló politikája, egyértelműen hozzájárult a magyarok szórványosodásához, a többségi néphez történő asszimilálódásához, s mindezek következményeként az általuk lakott területek összeszűküléséhez. A magyarok által üresen hagyott területeken pedig, ha nem is egyszerre és közvelen formában, de előbb vagy utóbb népességcsere következik be, melynek eredményeképpen, azok az értékek is semmissé válnak, amelyeket a századok során a magyarok létrehoztak. Demográfiai szempontból - 30-50 év távlatában - a szomszédos országokban élő magyarok Magyarországra történő áttelepedésének következményei tehát katasztrofálisak. A magyarok áttelepedése ugyanis - annak ellenére, hogy feltételezhetően 2010- ben még hozzájárul az ország 10 milliós lakosságszámának fenntartásához, - nemcsak hogy nem oldja meg a hazai népességcsökkenés és elöregedés folyamatát, hanem a jelenleg saját szülőföldjén nyolc országban élő magyarság (részeinek és egészének) népességnövekedési lehetőségét gyengíti, s még egyértelműbbé teszi a Magyarországon élők etnikai egyneműsödését. Mindezek eredményeként pedig visszafordíthatatlanná válik a Kárpát-medencei magyar s ezen belül a magyarországi népesség lélekszámának fogyása s a népesség kor szerinti összetételének elöregedése.