Művelődés, 2010 (63. évfolyam, 1-12. szám)

2010-04-01 / 4. szám

ezeket a köszönő szavakat rótta: „Megnéztem még egyszer a kedves jó Józsi bátyámat, szerető jóaka­rómat”. A külföldi akadémiákon is megfordult Koncz tanár úr hivatásszerűen tanította diákjait a könyv szeretetére. Szokásává vált, hogy a kiválasz­tottakat jó érzékkel időnként rászabadította a Nagykönyvtár kincsestárára, hogy annak olvasmá­nyai felkeltsék érdeklődésüket és felrázzák fantáz­iájukat. A könyvtári kutatgatás közben Kelemen diák váratlan felfedezést tett. De szóljon erről a leg­illetékesebb, Kelemen-tanítvány: egy „hártyalevelű kéziratos könyv lapjain néhány nehezen olvasha­tó, de magyar szövegtöredéknek tetsző sort fede­zett fel. Boldogan vitte a kódexet tanárához, és lelkendezve mutatta a kéziratlapot a könyvtár nagy tudású őrének.” Koncz azonban úgy vélte, hogy abban „semmi figyelemre méltó nincs”. Valójában Kelemen diák a nagyon fontos magyar szövegem­lék, a Marosvásárhelyi sorok és a vele egyidős, egyik legrégibb széljegyzetes emléket és a Maros­vásárhelyi glosszák anyakódexét fedezte fel. Mély hatást gyakorolt rá Orbán Balázs munkája. A Székelyföld leírásának puszta látása és egy futó­lagos belepillantás élmény volt számára, hát még mikor kölcsön kapta és elolvashatta. Nem vitás, hogy a környék falvainak templomait-műemlékeit már látogató diák lelkében ősei földje, Marosszék kötetének elolvasása és mondhatni: áttanulmány­ozása hagyott legmaradandóbb nyomot. Hiszen abba foglaltatott a Kelemen család előnevét adó Nagyernye, édesapja szülőfaluja, Nyárádszentlász­­ló és saját lakóhelye, Marosvásárhely története. S talán az is felmerülhetett benne, hogy a „legnagy­obb székely” könyve után is van még fehér folt, van még teendő az utána következők számára. Az sem volt mindennapi élmény számára, hogy kezé­be került Erdély történetének szerelmese, Kőváry László munkája: Erdély régiségei. Tudósjelöltünk ifjúkorában Kőváry utolsó esztendeit élte, de érde­kesen, vonzó módon megírt munkái rendkívül népszerűek voltak. Annak ábrázolásai, történetei és magyarázatai csak fokozták a nyitott szemű di­ákban a megismerés vágyát, a vonzódást kedvenc tárgyai, a történelem és irodalom iránt. A művé­szettörténetre irányította figyelmét id. Nemes Ödön szép könyvtárából származó szakmunka, Rómer Flóris Kelemennek újdonságszámba menő művészettörténeti munkája, a Régi falképek Ma­gyarországon, a szakma korszakalkotó magyaror­szági kiadványa, mely Kelemen Lajos szűkebb munkaterületének művelésében iránymutatónak tekinthető. Érdeklődésében osztozott osztálytársa, ifj. Ne­mes Ödön. A két fiatal érdeklődését serkentette az a tény, hogy a kis Kelemen kollégájának édesapja (id. Nemes Ödön), középiskolai tanár maga is szí­vesen utazgatott és korának ismert közírója volt, akit könyvekben és folyóiratokban megjelenített útleírásai és rajzai révén a közönség jól ismert. A fiatalokban ébredő gondolatot csakhamar tett 18 követte, és diákunk az olvasottakon­ hallottakon fellelkesülve néhány társával, amúgy gyalogszerrel a környék műemlékeinek, ősi templomainak meg­tekintésére indult. Vállalkozásáról így emlékezik meg: „negyedik gimnazista koromban négy osz­tálytársammal kiránduló csapatot szerveztünk, hogy vasárnaponként megismerhessük a szomszé­dos faluk nevezetességeit”, hogy aztán távolabbi vidékekre is elmerészkedjék. Az utazgatások nemsokára gyümölcsöt is termettek. Az írásra, dol­gozatok írására jó alkalmat nyújtott az általa emlegetett iskolai pályázatok meghirdetése, így aztán jóformán a gyermekkorból alig nőtt ki, mikor az V. gimnazista Kelemen Lajos ifj. Nemes Ödönnel együtt az iskolai pályázatra szépen-gon­­dosan kiállított, színes rajzokkal illusztrált, mintegy 35 oldal terjedelmű útirajzzal jelentkezett (Utazá­sok régészeti, történelmi és földrajzi szempontból Marosvásárhely környékén és Maros-Torda megyé­ben az 1893. évben). A munkácska két fejezetét (Marosvásárhelytől Gernyeszegig és Marosvásár­helytől Pókáig) Kelemen Lajos írta, egyikét (A marosszentkirályi templom) pedig Nemes Ödön. A sikeren felbuzdulva a két diák újabb hasonló témájú útleírást állított össze (Újabb utazások 1894-ben). Az előző évi írással szemben a két szerző most már sokkal nagyobb terjedelemben, egy kis könyvvel felérő 83 oldallal állott bírálói elé. Ifj. Nemes Ödön ismét egy fejezettel (Ajtón) képviseltette magát, az oroszlánrész pedig két fejezet megírásával ezúttal is Kelemen Lajosnak jutott (Marosvásárhelytől Kolozsig, Torda és Kolozsvár). Eszerint a gimnazista Kelemen Lajos már Kolozsvárig is eljutott, a városról pedig a munkában csaknem húszoldalas ismertetőt írt. Akkor még nem sejtette, hogy a Kolozsvár lesz hol­napi otthona, nyújt számára munkahelyet és nyit meg előtte nagysikerű tudományos pályát. Ifj. Nemes Ödön a gimnazista a falujáró Kele­mennek hűséges útitársa és írótársa volt, hiszen el­ső közös összeállításukban ő írt a marosszentkirá­lyi templomról. Ő készítgette a közös munkákban fellelhető színes illusztrációkat is. Nemes élete azonban más irányt vett, míg a történettudomány­ban és művészettörténetben szakosodott Kelemen a gimnazista korában vágott csapáson haladt to­vább. Később Kelemen éppen a marosszentkirályi falfestmények felfedezésével vált ismertté. Erről önéletrajzában azt írja, hogy 1893-ban „ifj. Nemes Ödönnel fölfedeztük a marosszentkirályi román ízlésű ref. templom freskóit, melyeket a következő évben id. Nemes Ödön a mi segítőmunkánkkal föltárt és lefestett, s 1895-ben a szomszédos Maros­­szentannán, 1896 nyarán pedig Nyárádszentlász­­lón, az unitárius templomban találtunk freskókra. Ezek másolatai később az Erdélyi Múzeum Régi­ségtárába kerültek.” Az 1894. évi szüreti szünidő idején fedezték föl Ádámoson az unitárius temp­lomban Magyarország legrégibb, a mohácsi csata évében (1526) datált mennyezetfestményt. Művé­szettörténeti érdeklődése és a vidék megismerésé­nek vágya Kelemen Lajost egész élete folyamán

Next