Művelt Nép, 1954 (5. évfolyam, 1-42. szám)
1954-05-09 / 9. szám
.UKAI PÁL nem tartozott Jókai VT nagy talentmának buzgó rajongói közé, de azért nem volt olyan elfogult bírálója Jókainak, mint ahogy azt egyes irodalomtörténészek igyekeztek megállapítani. Ezt igazolja az az eset, amely a 80-as évekből maradt fenn. Egyik új regénye jelent meg Jókainak, amit Gyulai elsőnek kapott meg és nyomban olvasni kezdett. Olvasta kocsijában is, amikor nyaralójába — akkor Ő is a Svábhegyen nyaralt — hajtatott. Amint a fiáker a Jókai-villa elé ért, Gyulai botjával megkopogtatta a kerítés tetejét. — Csak én vagyok az, Móric! — kiáltott a kisiető Jókai felé. — Azt akarom mondani, hogy gyengécske ám a regény. És már indult is tovább a kocsi. Otthon Gyulai figyelmesen olvasta tovább a könyvet és ekkor már feltűntek előtte a regény szépségei. Elolvasta újból, azután — noha éjfélre járt az idő — átsietett a Jókai-villához. Dörömbölni kezdett a kapun, mire — mint az egykorú lap írja — Jókai ijedten nyitotta ki az ablakot és így kiáltott: — Hej! Miféle garázda lump dörömböl itt éjnek idején? Szinte alázatosan csendült meg az éj sötétjében Gyulai Pál hangja: — Csak én vágyaik az, Móric! Azt mondanám, hogy mégsem olyan rossz ez a regény. * TOKAI ÉS GYULAI Pál viszonyát a legtömörebben maga Jókai örökítette meg 1880-ban — egy népszámlálás idején ugyanis arra a kérdésre, hogy »Tud-e írni?« Jókai ezt írta be válasznak: — Gyulai Pál szerint: nem.Ezt a népszámlálási ívet a Statisztikai Hivatal sokáig egy üvegszekrényben őrizte. Várjon megvan-e még valahol?) * A SPORTEMBEREK számára bizonyára meglepetés, hogy Jókai atléta is volt és hogy Petőfi szintén sportolt. Jókai maga írt minderről »A daliás új nemzedék« című tárcájában, 1896 júniusában, amikor Budapesten az első országos tornaversenyt tartották és alig egy hónappal voltunk túl az első — athéni — modern olimpián.Az én kortársaimnak is minden idejét a testgyakorlások töltötték be — írta. — Mi nem ismertük a kártyát, kávéházat, dorbézolást, hanem a testet edző játékokat igen. A labdázásban a méta, a longa a testgyakorlat mellett sokkal érdekesebb játék, mint a lawn-tennis, vagy a crikket. Azután meg a halom, egy görögdinnye nagyságú, léggel töltött bőrgömbnek folytonos ökölcsapásokkal repülni kényszerítése. A távolugrásban magam is híres mérkőző voltam: egy szál deszka hossza (5 méter) volt a rendes mérték. Magasugrásban csak Petőfi tett rajtam túl, aki egyhelyből talpon állva föl tudott szökni a legmagasabb asztalra. Fő-fő mulatság volt a birkózás, meg az öklözés. Ez az igazi testgyakorlat, amely hozzászoktatja a fiatalembert, hogy ne sajnálja a bőrét. De biz akkorát ütöttek a fülem tövére, hogy megsüketültem bele. Nem ríttam, de visszaadtam. Sohasem volt a testem kék foltok nélkül és az volt a gyönyörűség.« Munkácsi Mihály, a nagy magyar festő Jókai iránti szeretetét és tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a »Honfoglalás« című hatalmas műve egyik magyar vezérének alakjában a nagy magyar írót ábrázolta. Mikszáth így ír erről Jókai-életrajzában: »A bejövő magyarok csapatában ott ficánkol egy makrancos lovon, a Munkácsi Mihály ecsetjével megelevenítve« (Petráss felvétele) MÁRCIUS 15-e ötvenedik évfordulóján — 1898-ban — Jókai volt a Petőfi Társaság ünnepi szónoka. Megemlítette beszédében, hogy Széchenyi István 1848 március 15-ét gúnyosan „paraplé revolució”-nak nevezte, mert miközben a Länderer és Heckenast nyomdában a szabad sajtó első termékeit, a Tizenkét pontot és a Talpra magyart nyomtatták, megeredt az eső és a Hatvani utcában várakozó lelkes közönség kifeszítette az esernyőjét. Amikor a fiatal Jókai a könyvnyomtató műhely ablakán át meglátta az esernyő-sokaságot, kisietett és az ajtó előtt így kiáltott: — Urak! Ha az eső ellen is paraplét feszítünk ki, akkor mivel fedezzük magunkat, ha egy óra múlva golyók fognak hullani ? Jókai szavait megértették és egy pillanat alatt eltűnt minden ernyő, a tömeg ázva várta, míg elkészül a történelmi nyomdai munka. KERESD a SZIVET címmel Jókai 1887-ben a Nemzeti Színház részére színdarabot írt a »Kőszívű ember fiai«-ból. A dráma bírálóbizottság bizonyos változtatásokat kért, ezeket Jókai elvégezte s utána a bizottság előadásra ajánlotta a darabot. Gróf Keglevich István intendáns azonban levélben közölte Jókaival, hogy »a színművet nem tartja a nemzet színpadán előadhatónak«. Az intendáns nem írta meg a levélben, de kiderült, hogy azért nem adja elő Jókai darabját, mert abban az 1848 — 494 időkből »kényes jelenetek« fordulnak elő. Országos botrány lett ebből, amelybe a legélénkebben és — tegyük hozzá: a legszellemesebben — Scarron álnéven beleszólt Mikszáth Kálmán is. Többek közt ezeket írta: »Ha Jókai akár politikai tapintatlanságot követ el, akár rossz darabot ír, van ő még akkora nagy ember, hogy a hiba egész súlya ráessék. Higgye meg, senki se szólna így: — Hogyan engedhette a nagytekintetű Keglevich István, hogy ez a lázító darab előadassék? Sem azt nem mondaná senki, ha a darab gyenge lenne : — Hogyan adhatta elő Keglevich, a kitűnő műértő, ezt a fércmunkát? Hanem így szólanának az első esetre: — Jókai kezd fordulni hozzánk. Vagy szidnák a másik esetben: — Ejnye, de gyenge dolgot irt ez a mi Jókaink. És Keglevich neve szóba se jönne. Biztosítom, nem együtt emlegeti ezt a két nevet a magyar nemzet.« (Két hónappal később Keglevich intendáns megbukott.) * A MAGYAR Tudományos Akadémia 1904. május 13-án tartott ülésén 38 szavazattal egy ellenében elhatározta, hogy Jókai Mór arcképét megfesteti és a képteremben felfüggeszti. Az egykorú lapok nem jegyzik fel, ki volt az az akadémiai tag, aki ellenezte, hogy Jókai arcképét az Akadémia számára megfessék. * * TOKAI Mór utolsó irodalmi jellegű ** levelét 1904. március 9-én írta Nizzából a Petőfi-társaságnak, amelynek ő volt az elnöke. Távolléte miatt nem vehetett részt a társaság március 15-i ünnepségén és ezt levélben mentetteki. A hazafias tűztől izzó levél így végződik: »Népeknek istene, tégy csodát az én drága hazámmal és add neki meg a kívánt békességet.« KESZTHELYI ZOLTÁN: IS SÍTYKK HI ESZTERGÁLYOS A bátyám fia esztergályos, »Szakember« — ahogy mondanák, Mozgása fürge, hangja álmos, Eszében szerszám-krónikák. Család és műhely büszkesége. Mégsem volt csodagyermek ő, Inaskodott négy esztendőn át, Vasper mosdatta s jégeső. A háborúban megedződött, A békében így lett kemény. Olyan erős, hogy sok elődöt Megelőz a munkahelyén. Nemrég »kölyök«-nek becézgettem, Bárka félkézzel fölemelt, Nem láttam, hogy nemcsak felettem Ráncolta felhő a jelent. Két kicsi lánya mosolyában Tekintett vissza a »kölyök«, Tekintetét szívembe zártam, Az apáét, amely örök. Mintha hirtelen hideg zápor Suhintott volna üstökön. Hebegve szóltam: »Karcsi... Károly...« — Majd kisütött a nap s öröm: »Apák vagyunk... nem vettem észre, Hogy gondod van és gyereked.« — Engeszteltem, karjára nézve, Hol az új élet nevetett. A bátyám fia esztergályos, ■ Énnálam sokkal gazdagabb. ?. Két lányt adhat a más fiához, Ha deleidre hág a nap, Ifjabb lesz és becsült szakember, Ki érdes fémeket csiszol, Szorgalmáért dicséretet nyer, Műhely, család egységbe forr. De nem úgy én... borsódzik hátam, Ha szeszélyes múzsám nem ad Dalaimhoz erőt, hogy bátran Léphessek a jövőbe át! DÉRy TIBOR /V,, .. ^ v Ez a rovat napjaimnak egy-egy percét teszi az olvasd elé: egy gondolatot, egy megfigyelést, egy emléket, épp annyit, amennyi egy percbe belefér. Ha a valóság tovább tartott l*, az én dolgom, hogy Itt egy percbe beleszorítsam, de úgy, hogy kurtábban is az egészet mondja, az Igazat. Arról fog szólni ez a rovat, amit útközben — úton, utcán, üzemben, vagy az íróasztalnál — felcsípek, vagy ami belémcsimpaszkodik. Ilyenformán a világról fog tudósítani meg rólam is, de minden egy perc — mint egy nagy tükör apró cserepei — egyegy pontos, villogó képe legyen annak, ami belefér. Diósgyőri kodósuk (Vadas ■ cv., «— Illés Béla? — Nem. — Szabó Pál? — Nem. Máskép próbálom, könyveimekkel. — Puszták népe? — Azt olvastam — mondja felcsillanó szemmel. — Kárpáti rapszódia? «— persze, hogy olvastam. — Talpalatnyi föld? — Hát hogyne! — bólogat. Nem fontos, hogy a nevünket is tudja, a mű a fontos, gondolom zsugorodott hangya-önérzettel. De Veres Péternek a nevét mégis ismeri, együtt kubikoltak a hortobágyi halastónál. Igaz, hogy olvasni nem olvasott tőle semmit. Napi nyolc órát tölt vonaton, hazulról, Mezőcsátról, a munkahelyére és vissza, azalatt olvas. — Szokott olvasni?— kérdem a másik olvasztártól, egy hatalmas szál fiatal férfitől, a Nagyolvasztó egyik legjobb munkásától, értelmes, bátor szemekkel, homlokába vágó vad hajjal. — Keveset — mondja. — Ötödmagammal lakunk egy szobában, még konyhánk sincs. — S ha mégis olvas, akkor mit?... Szépirodaimat?... Regényt?... — Regényt nem. — Hát? — Szépirodalmat — mondja s kissé félrenéz. Regényt nem, csak szépirodalmat? Várjon mit érthet rajta? a napilapokat, amelyekből három is jár neki, az Északmagyarország, a Szabad Nép, a Népszava? A minap néhányon, írók, Debrecenben előadást tartottunk, az Arany Bika 1100 férőhelyes nagyterme dugig megtelt, kétszáz pótállóhelyet kellett kiadni, mert már három nappal előbb elfogytak az ülőhelyek. Hazánk hegy-völgyes táj, csúcsokkal, lapályokkal. Jó szeme, szemmértéke legyen annak, aki ma ezt a tájat felméri. Két napja Diósgyőrött vagyok. Ha az ember »ipari« levegőt akar szívni, a csepelinél, vagy angyalföldinél is töményebbet, olyant, amelyet semilyen illat nem fertőz meg, ide váltson vonatjegyet, itt megmárthatja magát az országépítés füstjében, lángjában. Sokszor megfordultam már ebben a f kis városban, de még nem hallottam madárcsicsergést. Diósgyőrött csak az ipar pátosza dörög. Zuhog az eső. A Vasgyárban bóklászok, egyik üzemből a másikba, éjszaka, ívlámpafényben, bokáig érő sárban. Kacérkodom a gyávaságommal: egy hátulról jövő mozdony fog-e elütni, vagy felülről egy daru vasmarkolója, vagy egy fehéren izzó buga leviszi-e ruhámat, a bőrömet s a félszememet? Önérzetem egy bolyból kizavart hangyáéhoz hasonló, '■'de kíváncsiságomnak oroszlánszíve van. Csak legalább az eső ne esne! A Martin-kemencék vörösen lángoló dantei bugyrai között a Nagyolvasztó tűzhányói felé baktatok. Mérhetetlenül kíváncsi vagyok — mint minden emberi életre — például az olvasztárokéra is, de az olvasztárok váljon kiváncsiak-e rám? — Szokott olvasni? — kérdem az elsőtől. — Hogyne — mondja s kék szemével hűségesen a szemembe néz. — Kit? — Hát... Vemét. — S még kit? — Hát... Jókait. Ezeket nagyon szeretem. — Szovjet írókat nem ismer? — Egyet olvastam — mondja egy kis idő múlva, de a nevére nem emlékszik. — Hát élő magyar írókat ismer-e? Zavartan néz rám. Sorolom a neveiket: — Illyés Gyula? !— Nem. 51Kády, SzutdwázacadyCáca Eger. Ezernyolcszázhetvenöt. A hivatalos »nemzet« és király között a kiegyezés papíron már megtörtént, az ország azonban nem hisz a Habsburgoknak. Még túlesi a Bach-korszak emlékezete és különösen az egriek azok, akik nem tartják helyesnek, hogy Dobó és Rákóczi ivadékai az osztrák hadseregben szolgálnak s a hivatalos nyelv még mindig a német. A hegyeskövű utcákon, a forró augusztusi napon három kisdiák halad lassan a Vár felé. Setét Sándor, Derszik József és Bródy Sándor. Beszélgetnek. Setét Sándor így fortyog: — Tegnap húsz bécsi kispap jött szünidőre a minorita rendházba, a magyarokat meg valahová Zágráb alá vitték. Mire jó ez? Hiába csinálnak erőszakkal németesdit, aki itt született, itt nevelkedett, örökre egri marad. A bátyám három évig volt katona Majlandban, mikor hazajött, akikor sem tudott egy szót svábul. Derszik Jóska még jobban felviszi a hangot. Az apja tanító, negyvennyolcas vörössapkás volt Kossuth alatt. Neki meg egyenesen duskál dühösnek tennie ebben a kérdésben. •— Minket, magyarokat évszázadokon keresztül uzsorázott az osztrák. Vitte a lisztet, a zsírt, a húst, a bort. És mit adott? Német törvényt, német katonai vezényszót, kopórendőröket és harácsoló fináncokat. Ki velük! — és szélesen gesztikulált hozzá. A legkisebb, legsoványabb, legfeketébb közöttük Bródy Sándor. Nem hangos, nem éles, de mégis belső tűztől ég a szava: — Engem, amikor megszülettem, nem írtak be az anyakönyvbe. Apám kimódolta, hogy elsikkasszanak a világrajöttek közül. Mert tudjátok, hogy az anyakönyvből írják az újonclistát — húsz évvel később. Aki ebben szerepel, belekerül a császári ármádiába. Nem húzza ki onnan, csak a sorozóorvos — ha nagyon megfizetik. Apám is volt katona Kossuth alatt, nem akarja, hogy Ferenc Jóska alatt szolgáljak. Én sem akarom — szabad országot, magyar országot akarok — fogok és szeretnék szolgálni! (Ez a kisdiák, ez a sovány, fekete Bródy Sándor tett az én apám. Sokat mesélt nekünk Egerről, — de még többet írt róla. Megírta az »Egri diákok«-at is. Ennek egy része negyvennyolcban játszódik.) Huszonegy éves korában apám Békésgyulán volt ügyvédi írnok. Ide menekült Budapestről, ahol éhezett, fázott és sokszor volt hálóhely nélkül (a »Nyomor« és »Dine« című kisregényében megírja). Munkaadója ügyvédbátyja volt, természetesen családtagként bánt vele és nem mint alkalmazottal. Jó dolga lett egyszerre, szinte »úrias«. Az irodában keveset dolgozott, inkább udvarolgatott. És főleg író akart lenni. — Már ismerte Pestről Jókait, akinek megmutatta néhány írását, Jókai biztatta s meg is jelent már pár novellája. Egy napon minden tervezgetésnek vége lett. Valaki — valószínűleg vetélytársa a szerelemben — feljelentette: miért nem katona egy ilyen szépszál fiatalember, mint Bródy Sándor? Pláne: firkász. Katonai járőr — abban az időben eskortnak hívták — jött érte. Megbilincselték és így szállították Egerbe, szülővárosába. Mint egy betörőt vagy rablógyilkost kísérték végig a városon, ahol mindenki ismerte. »A fogam vacogott addig, míg vittek a kaszárnya felé, öreg asszonyok szörnyülködtek, fiatal lányok sajnálkoztak, szinte sorban állva. Vájjon mit tehettem, — találgatták. (Egyik szerint loptam, másik szerint szöktem.) Én mégis kihúztam magam és majdnem szemtelenül néztem a bámészkodók szeme közé« — beszélte jó harminc év múlva. A kaszárnyában azonnal besorozták, s még aznap vitték is egy ausztriai katonavárosba bakáinak. Ráadták az uniformist. Lassan beleélte magát az újoncok sorsába. Nem gondolkozott, automatikusan tette, amit parancsoltak. Egy ilyen bakának mindenki parancsol, különösen akkor, ha az olyan körülmények között kerül be a k. u. k. olvasztótégelyébe, mint ő. — Vigyázni kel rá, rebellis, firkász! *— figyelmeztették az altiszteket. Az altiszt akkor azért volt altiszt, hogy rúgja azt, aki nálánál alattábbvaló, — pláne, ha magyar is amellett. Rúgták is szegény apámat elegen. Főleg egy őrmester, valami Ziffer vagy Zimnner nevezetű stájer. Minden alkalmat megragadott, hogy kínozza. Sokszor felpofozta, — tűrni kellett, akkor ez volt a szokás. »Maul halten und weiter dienen« (szájat befogni és tovább szolgálni) — volt az osztrák-magyar hadsereg vezérszólama. Mukkanni sem lehetett a pofonok alkalmából, — panaszra el lehetett menni a sóhivatalhoz. Azaz sehová. Nincs kihez fordulni, nincs ember és nincs önérzet. Csak balra van, akit rúgnak, pofoznak. És őrmester van, aki rúg és pofoz. Egy ilyen pofonnál apám már nem bírta tovább. Fekete lett előtte minden, — jöjjön inkább a halál. Visszaütött! A pofonra pofonnal felelt. Hiba volt, — több mint hiba — bűn. Nagy bűn. * Nem halál jött, hanem hadbírósági tárgyalás, Josephstadtban. Három évre ítélték. »Rebellis sós könnyek illatával volt a börtön levegője tele. Itt rothadok, gondoltam magamban bizonyos elégtétellel. Egy magyar költő, — mert az akartam és az akarok lenni mindenek előtt — évekig söpri az osztrák börtön udvarát; kell-e ennél meghatóbb sors? Az ember boldogan halálra sajnálhatja saját magát. Bele is fogtam a magam síratásába és hanyattfekve a priccsen a börtön Ids ablakain néztem a tavaszi bárányfelhőket, amint lassan húztak — de mind csak haza, kelet felé. Nem volt szenmem velük, kinek. Csak egy nagyon öreg asszonynak és egy,nagyon fiatal lánynak« — írja később, huszonöt év múlva a börtönről. Csodák nincsenek, de igazság van. Akkor azonban még az is kellett, hogy valaki hatalmas előkotorja. A nagyon öreg asszony, apám anyja, az én nagyanyám, felveszi fekete ünneplő ruháját és elmegy Jókaihoz. Megkéri, segítsen legkisebb fián. Jókai segít. Az akkori atyaúristeneket, főfőhatalmasságokat ostromolja. Ennyi fáradság egy rongyos, rebellis közkatonáért! A végén megunják, legyen meg. Mit számít egy katona-rab, ingyen eszik. Menjen, — szabaduljon. A büntetést elengedik, — az a Bródy hazakotródhat. Apám, 1882 nyarán került ki a börtönből. Első útja Jókaihoz vezetett. Megköszönte szépen, amit tett érte. Jókai nem fogadta el a hálát — apám 1911-ben erről így írt: »Jókai köszönte meg nekem, hogy ő milyen hatalmas ember! És mivel halálosan le voltam neki kötelezve, a kegyeit élveztem holtáig.« Bródy András