Művelt Nép, 1954 (5. évfolyam, 1-42. szám)

1954-05-09 / 9. szám

.­­UK­AI PÁL nem tartozott Jókai VT nagy talent­m­ának buzgó ra­jongói közé, de azért nem volt olyan elfogult bírálója Jókainak, mint ahogy azt egyes irodalomtörténészek igyekeztek megállapítani. Ezt iga­zolja az az eset, amely a 80-as évek­ből marad­t fenn. Egyik új regénye jelent meg Jókainak, amit Gyulai elsőnek kapott meg és nyomban ol­vasni kezdett. Olvasta kocsijában is, amikor nyaralójába — akkor Ő is a Svábhegyen nyaralt — hajtatott. Amint a fiáker a Jókai-villa elé ért, Gyulai botjával megkopogtatta a kerítés tetejét. — Csak én vagyok az, Móric! — kiáltott a kisiető Jókai felé. — Azt akarom mondani, hogy gyengécske ám a regény. És már indult is tovább a kocsi. Otthon Gyulai figyelmesen olvasta tovább a könyvet és ekkor már fel­tűntek előtte a regény szépségei. El­olvasta újból, azután — noha éjfélre járt az idő — átsietett a Jókai-villá­­hoz. Dörömbölni kezdett a kapun, mire — mint az egykorú lap írja — Jókai ijedten nyitotta ki az ablakot és így kiáltott: — Hej! Miféle garázda lump dö­römböl itt éjnek idején? Szinte alázatosan csendült meg az éj sötétjében Gyulai Pál hangja: — Csak én vágyaik az, Móric! Azt mondanám, hogy mégsem olyan rossz ez a regény. * TOKAI ÉS GYULAI Pál viszonyát­­ a legtömörebben maga Jókai örö­kítette meg 1880-ban — egy nép­­számlálás idején ugyanis arra a kérdésre, hogy »Tud-e írni?« Jókai ezt írta be válasznak: — Gyulai Pál szerint: nem.­­Ezt a népszámlálási ívet a Sta­tisztikai Hivatal sokáig egy üveg­szekrényben őrizte. Várjon megvan-e még valahol?) * A SPORTEMBEREK számára bi­­­­zonyára meglepetés, hogy Jókai atléta is volt és hogy Petőfi szintén sportolt. Jókai maga írt minderről »A daliás új nemzedék« című tárcá­jában, 1896 júniusában, amikor Budapesten az első országos torna­versenyt tartották és alig egy hó­nappal voltunk túl az első — athéni — modern olimpián.­­Az én kortársaimnak is minden idejét a testgyakorlások töltötték be — írta. — Mi nem ismertük a kár­tyát, kávéházat, dorbézolást, hanem a testet edző játékokat igen. A lab­­dázásban a méta, a longa a testgya­korlat mellett sokkal érdekesebb já­ték, mint a lawn-tennis, vagy a crikket. Azután meg a halom, egy görögdinnye nagyságú, léggel töltött bőrgömbnek folytonos ökölcsapások­kal repülni kényszerítése. A távolugrásban magam is híres mérkőző voltam: egy szál deszka hossza (5 méter) volt a rendes mér­ték. Magasugrásban csak Petőfi tett rajtam túl, aki egyhelyből talpon állva föl tudott szökni a legmaga­sabb asztalra. Fő-fő mulatság volt a birkózás, meg az öklözés. Ez az igazi testgya­korlat, amely hozzászoktatja a fiatal­embert, hogy ne sajnálja a bőrét. De biz akkorát ütöttek a fülem tövére, hogy megsüketültem bele. Nem rít­tam, de visszaadtam. Sohasem volt a testem kék foltok nélkül és az volt a gyönyörűség.« Munkácsi Mihály, a nagy magyar festő Jókai iránti szeretetét és tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a »Honfoglalás« című hatalmas műve egyik magyar vezérének alakjában a nagy magyar írót ábrázolta. Mikszáth így ír erről Jókai-életrajzában: »A bejövő ma­gyarok csapatában ott ficánkol egy mak­rancos lovon, a Munkácsi Mihály ecsetjével megelevenítve« (Petráss felvétele) M­ÁRCIUS 15-e ötvenedik évforduló­ján — 1898-ban — Jókai volt a Petőfi Társaság ünnepi szónoka. Megemlítette beszédében, hogy Széchenyi István 1848 március 15-ét gúnyosan „paraplé revo­­lució”-nak nevezte, mert miközben a Länderer és Heckenast nyomdában a szabad sajtó első termékeit, a Tizenkét pontot és a Talpra magyart nyomtatták, megeredt az eső és a Hatvani­ utcában várakozó lelkes közönség kifeszítette az esernyőjét. Amikor a fiatal Jókai a­ könyv­­nyomtató műhely ablakán át meglátta az esernyő-sokaságot, kisietett és az ajtó előtt így kiáltott: — Urak! Ha az eső ellen is paraplét feszítünk ki, akkor mivel fedezzük magun­kat, ha egy óra múlva golyók fognak hul­lani ? Jókai szavait megértették és egy pillanat alatt eltűnt minden ernyő, a tömeg ázva várta, míg elkészül a történelmi nyomdai munka. K­ERESD a SZIVET címmel Jó­kai 1887-ben a Nemzeti Színház részére színdarabot írt a »Kőszívű ember fiai«-ból. A dráma bírálóbizott­ság bizonyos változtatásokat kért, ezeket Jókai elvégezte s utána a bi­zottság előadásra ajánlotta a dara­bot. Gróf Keglevich István intendáns azonban levélben közölte Jókaival, hogy »a színművet nem tartja a nemzet színpadán előadhatónak«. Az intendáns nem írta meg a levélben, de kiderült, hogy azért nem adja elő Jókai darabját, mert abban az 1848 — 494 időkből »kényes jelenetek« for­dulnak elő. Országos botrány lett ebből, amelybe a legélénkebben és — tegyük hozzá: a legszellemesebben — Scarron ál­néven beleszólt Mikszáth Kálmán is. Többek közt ezeket írta: »Ha Jókai akár politikai tapintat­lanságot követ el, akár rossz darabot ír, van ő még akkora nagy ember, hogy a hiba egész súlya ráessék. Higgye meg, senki se szólna így: — Hogyan engedhette a nagytekin­tetű Keglevich István, hogy ez a lá­­zító darab előadassék? Sem azt nem mondaná senki, ha a darab gyenge lenne­ : — Hogyan adhatta elő Keglevich, a kitűnő műértő, ezt a fércmunkát? Hanem így szólanának az első esetre: — Jókai kezd fordulni hozzánk. Vagy szidnák a másik esetben: — Ejnye, de gyenge dolgot irt ez a mi Jókaink. És Keglevich neve szóba se jönne. Biztosítom, nem együtt emlegeti ezt a két nevet a magyar nemzet.« (Két hónappal később Keg­levich inten­dáns megbukott.) * A MAGYAR Tudományos Akadé­­mia 1904. május 13-án tartott ülésén 38 szavazattal egy ellenében elhatározta, hogy Jókai Mór arcképét megfesteti és a képteremben felfüg­geszti. Az egykorú lapok nem jegy­zik fel, ki volt az az akadémiai tag, aki ellenezte, hogy Jókai arcképét az Akadémia számára megfessék. * * T­OKAI Mór utolsó irodalmi jellegű ** levelét 1904. március 9-én írta Niz­zából a Petőfi-társaságnak, amely­nek ő volt az elnöke. Távolléte miatt nem vehetett részt a társaság március 15-i ünnepségén és ezt le­vélben mentette­­ki. A hazafias tűz­től izzó levél így végződik: »Népek­nek istene, tégy csodát az én drága hazámmal és add neki meg a kívánt békességet.« KESZTHELYI ZOLTÁN: IS SÍTYK­K HI ESZTERGÁLYOS A bátyám fia esztergályos, »Szakember« — ahogy mondanák, Mozgása fürge, hangja álmos, Eszében szerszám-krónikák. Család és műhely büszkesége. Mégsem volt csodagyermek ő, Inaskodott négy esztendőn át, Vasper mosdatta s jégeső. A háborúban megedződött, A békében így lett kemény. Olyan erős, hogy sok elődöt Megelőz a munkahelyén. Nemrég »kölyök«-nek becézgettem, Bárka félkézzel fölemelt, Nem láttam, hogy nemcsak felettem Ráncolta felhő a jelent. Két kicsi lánya mosolyában Tekintett vissza a »kölyök«, Tekintetét szívembe zártam, Az apáét, amely örök. Mintha hirtelen hideg zápor Suhintott volna üstökön. Hebegve szóltam: »Karcsi... Károly...« — Majd kisütött a nap s öröm: »Apák vagyunk... nem vettem észre, Hogy gondod van és gyereked.« — Engeszteltem, karjára nézve, Hol az új élet nevetett. A bátyám fia esztergályos, ■ Énnálam sokkal gazdagabb. ?. Két lányt adhat a más fiához, Ha deleidre hág a nap, Ifjabb lesz és becsült szakember, Ki érdes fémeket csiszol, Szorgalmáért dicséretet nyer, Műhely, család egységbe forr. De nem úgy én... borsódzik hátam, Ha szeszélyes múzsám nem ad Dalaimhoz erőt, hogy bátran Léphessek a jövőbe át! DÉRy TIBOR /V,, .. ^ v Ez a rovat napjaimnak egy-egy percét teszi az ol­vasd elé: egy gondolatot, egy megfigyelést, egy em­léket, épp annyit, amennyi egy percbe belefér. Ha a valóság tovább tartott l*, az én dolgom, hogy Itt egy percbe beleszorítsam, de úgy, hogy kurtábban is az egészet mondja, az Iga­zat. Arról fog szólni ez a rovat, amit útközben — úton, utcán, üzemben, vagy az íróasztalnál — felcsípek, vagy ami belémcsimpasz­­kodik. Ilyenformán a világ­ról fog tudósítani meg ró­lam is, de minden egy perc — mint egy nagy tükör apró cserepei — egy­­egy pontos, villogó képe legyen annak, ami belefér. Diósgyőri kodós­uk (Vadas ■ c­v., «—­ Illés Béla? — Nem. — Szabó Pál? — Nem. Máskép próbálom, könyvei­­mekkel. — Puszták népe? — Azt olvastam — mondja fel­csillanó szemmel. — Kárpáti rapszódia? «— persze, hogy olvastam. — Talpalatnyi föld? — Hát hogyne! — bólogat. Nem fontos, hogy a nevünket is tudja, a mű a fontos, gondolom zsugorodott hangya-önérzettel. De Veres Péternek a nevét mégis ismeri, együtt kubikoltak a hor­tobágyi halastónál. Igaz, hogy olvasni nem olvasott tőle sem­mit. Napi nyolc órát tölt vonaton, hazulról, Mezőcsátról, a munkahe­lyére és vissza, azalatt olvas. — Szokott olvasni?— kérdem a másik olvasztártól, egy hatalmas szál fiatal férfitől, a Nagyol­vasztó egyik legjobb munkásá­tól, értelmes, bátor szemekkel, homlokába vágó vad hajjal. — Keveset — mondja. — Ötöd­­magammal lakunk egy szobában, még konyhánk sincs. — S ha mégis olvas, ak­kor mit?..­. Szépirodaimat?... Re­gényt?..­­. — Regényt nem. — Hát? — Szépirodalmat — mondja s kissé félrenéz. Regényt nem, csak szépirodal­mat? Várjon mit érthet rajta? a napilapokat, amelyekből három is jár neki, az Északmagyaror­­szág, a Szabad Nép, a Népszava? A minap néhányon, írók, Deb­recenben előadást tartottunk, az Arany Bika 1100 férőhelyes nagy­terme dugig megtelt, kétszáz pót­­állóhelyet kellett kiadni, mert már három nappal előbb elfogy­tak az ülőhelyek. Hazánk hegy-völgyes táj, csú­csokkal, lapályokkal. Jó szeme, szemmértéke legyen annak, aki ma ezt a tájat felméri. Két napja Diósgyőrött vagyok. Ha az ember »ipari« levegőt akar szívni, a csepelinél, vagy angyal­földinél is töményebbet, olyant, amelyet semilyen illat nem fertőz meg, ide váltson vonatjegyet, itt megmárthatja magát az ország­építés füstjében, lángjában. Sok­szor megfordultam már ebben a f kis városban, de még nem hallot­tam madárcsicsergést. Diósgyőrött csak az ipar pátosza dörög. Zuhog az eső. A Vasgyárban bóklászok, egyik üzemből a má­sikba, éjszaka, ívlámpafényben, bokáig érő sárban. Kacérkodom a gyávaságommal: egy hátulról jövő mozdony fog-e elütni, vagy fe­lülről egy daru vasmarkolója, vagy egy fehéren izzó buga levi­­­­szi-e ruhámat, a bőrömet s a fél­­szememet? Önérzetem egy boly­ból kizavart hangyáéhoz hasonló, '■'de kíváncsiságomnak oroszlán­szíve van. Csak legalább az eső ne esne! A Martin-kemencék vörösen lángoló dantei bugyrai között a Nagyolvasztó tűzhányói felé bak­tatok. Mérhetetlenül kíváncsi vagyok — mint minden emberi életre — például az olvasztároké­ra is, de az olvasztárok váljon ki­­váncsia­k-e rám? — Szokott olvasni? — kérdem az elsőtől. — Hogyne — mondja s kék sze­mével hűségesen a szemembe néz. — Kit? — Hát... Vemét. — S még kit? — Hát... Jókait. Ezeket na­gyon szeretem. — Szovjet írókat nem ismer? — Egyet olvastam — mondja egy kis idő múlva, de a nevére nem emlékszik. — Hát élő magyar írókat is­mer-e? Zavartan néz rám. Sorolom a neveiket: — Illyés Gyula? !— Nem. 51Kády, Szutdw­ázacadyCáca Eger. Ezernyolcszázhetvenöt. A hivatalos »nemzet« és király között a kiegyezés papíron már megtörtént, az ország azonban nem hisz a Habsburgoknak. Még túlesi a Bach-korszak em­lékezete és különösen az egriek azok, akik nem tartják helyesnek, hogy Dobó és Rákóczi ivadé­kai az osztrák hadseregben szolgálnak s a hi­vatalos nyelv még mindig a német. A hegyeskövű utcákon, a forró augusztusi napon három kisdiák halad lassan a Vár felé. Setét Sándor, Derszik József és Bródy Sándor. Beszélgetnek. Setét Sándor így fortyog: — Tegnap húsz bécsi kispap jött szünidőre a minorita rendházba, a magyarokat meg va­lahová Zágráb alá vitték. Mire jó ez? Hiába csinálnak erőszakkal németesdit, aki itt szüle­tett, itt nevelkedett, örö­kre egri marad. A bá­tyám három évig volt katona Majlandban, mikor hazajött, akikor se­m tudott egy szót svá­bul. Derszik Jóska még jobban felviszi a han­got. Az apja tanító, negyvennyolcas vörös­sapkás volt Kossuth alatt. Neki meg egyene­sen duskál dühösnek tennie ebben a kérdésben. •­— Minket, magyarokat évszázadokon ke­resztül uzsorázott az osztrák. Vitte a lisztet, a zsírt, a húst, a bort. És mit adott? Német törvényt, német katonai vezényszót, kopórend­őröket és harácsoló fináncokat. Ki velük! — és szélesen gesztikulált hozzá. A legkisebb, legsoványabb, legfeketébb kö­zöttük Bródy Sándor. Nem hangos, nem éles, de mégis belső tűztől ég a szava: — Engem, amikor megszülettem, nem írtak be az anyakönyvbe. Apám kimódolta, hogy el­sikkasszanak a világrajöttek közül. Mert tud­játok, hogy az anyakönyvből írják az újonc­listát — húsz évvel később. Aki ebben sze­repel, belekerül a császári ármádiába. Nem húzza ki onnan, csak a sorozóorvos — ha na­gyon megfizetik. Apám is volt katona Kossuth alatt, nem akarja, hogy Ferenc Jóska alatt szolgáljak. Én sem akarom — szabad országot, magyar országot akarok — fogok és szeret­nék szolgálni! (Ez a kisdiák, ez a sovány, fekete Bródy Sándor tett az én apám. Sokat mesélt nekünk Egerről, — de még többet írt róla. Megírta az »Egri diákok«-at is. En­nek egy része negyvennyolcban játszó­dik.) Huszonegy éves korában apám Békésgyulán volt ügyvédi írnok. Ide menekült Budapestről, ahol éhezett, fázott és sokszor volt hálóhely nélkül (a »Nyomor« és »Dine­« című kisregé­nyében megírja). Munkaadója ügyvédbátyja volt, természetesen családtagként bánt vele és nem mint alkalmazottal. Jó dolga lett egy­szerre, szinte »úrias«. Az irodában keveset dolgozott, inkább udvarolgatott. És főleg író akart lenni. — Már is­merte Pestről Jókait, akinek megmutatta néhány írását, Jókai biz­tatta s meg is jelent már pár novellája. Egy napon minden tervezget­ésnek vége lett. Valaki — valószínűleg vetélytársa a sze­relemben — feljelentette: miért nem katona egy ilyen szépszál fiatalember, mint Bródy Sándor? Pláne: firkász. Katonai járőr — abban az időben eskort­­nak hívták — jött érte. Megbilincselték és így szállították Egerbe, szülővárosába. Mint egy betörőt vagy rablógyilkost kísérték vé­gig a városon, ahol mindenki ismerte. »A fo­gam vacogott addig, míg vittek a kaszárnya felé, öreg asszonyok szörnyülködtek, fiatal lányok sajnálkoztak, szinte sorban állva. Váj­jon mit tehettem, — találgatták. (Egyik sze­rint loptam, másik szerint szöktem.) Én mégis kihúztam magam és majdnem szemtelenül néztem a bámészkodók szeme közé« — be­szélte jó harminc év múlva. A kaszárnyában azonnal besorozták, s még aznap vitték is egy ausztriai katonavárosba bakáinak. Ráadták az uniformist. Lassan beleélte ma­gát az újoncok sorsába. Nem gondolkozott, automatikusan tette, amit parancsoltak. Egy ilyen bakának mindenki parancsol, különö­sen akkor, ha az olyan körülmények között kerül be a k. u. k. olvasztótégelyébe, mint ő. — Vigyázni kel rá, rebellis, firkász! *— figyelmeztették az altiszteket. Az altiszt ak­kor azért volt altiszt, hogy rúgja azt, aki ná­lánál alattábbvaló, — pláne, ha magyar is amellett. Rúgták is szegény apámat elegen. Főleg egy őrmester, valami Ziffer vagy Zimnner ne­vezetű stájer. Minden alkalmat megragadott, hogy kínozza. Sokszor felpofozta, — tűrni kellett, akkor ez volt a szokás. »Maul halten und weiter dienen« (szájat befogni és tovább szolgálni) — volt az osztrák-magyar hadse­reg vezérszólama. Mukkanni sem lehetett a pofonok alkalmából, — panaszra el lehetett menni a sóhivatalhoz. Azaz sehová. Nincs kihez fordulni, nincs ember és nincs önérzet. Csak balra van, akit rúgnak, pofoz­nak. És őrmester van, aki rúg és pofoz. Egy ilyen pofonnál apám már nem bírta tovább. Fekete lett előtte minden, — jöjjön inkább a halál. Visszaütött! A pofonra pofonnal felelt. Hi­ba volt, — több mint hiba — bűn. Nagy bűn. * Nem halál jött, hanem hadbírósági tárgya­lás, Josephstadtban. Három évre ítélték. »Rebellis sós könnyek illatával volt a bör­tön levegője tele. Itt rothadok, gondoltam magamban bizonyos elégtétellel. Egy magyar költő, — mert az akartam és az­ akarok lenni mindenek előtt — évekig söpri az osztrák börtön udvarát; kell-e ennél meghatóbb sors? Az ember boldogan halálra sajnálhatja sa­ját magát. Bele is fogtam a magam síratá­sába és hanyattfekve a priccsen a börtön Ids ablakain néztem a tavaszi bárányfelhőket, amint lassan húztak — de mind csak haza, kelet felé. Nem volt szenmem velük, kinek. Csak egy nagyon öreg asszonynak és egy,na­gyon fiatal lánynak« — írja később, huszonöt év múlva a börtönről. Csodák nincsenek, de igazság van. Akkor azonban még az is kellett, hogy valaki hatal­mas előkotorja. A nagyon öreg asszony, apám anyja, az én nagyanyám, felveszi fe­kete ünneplő ruháját és elmegy Jókaihoz. Megkéri, segítsen legkisebb fián. Jókai segít. Az akkori atyaúristeneket, fő­­főhatalmasságokat ostromolja. Ennyi fáradság egy rongyos, rebellis közkatonáért! A végén megunják, legyen meg. Mit szá­mít egy katona-rab, ingyen eszik. Menjen, — szabaduljon. A büntetést elengedik, — az a Bródy hazakotródhat. Apám, 1882 nyarán került ki a börtönből. Első útja Jókai­hoz vezetett. Megköszönte szépen, amit tett érte. Jókai nem fogadta el a hálát — apám 1911-­ben erről így írt: »Jókai köszönte meg nekem, hogy ő milyen hatalmas ember! És mivel halálosan le vol­tam neki kötelezve, a kegyeit élveztem hol­táig.« Bródy András

Next