Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-02 / 1. szám
(Folytatás az 1. oldalról) zett A polgári nézetek elleni helyes és feltétlenül szükséges harcban éppen a siettetés és a türelmetlenség következtében előtérbe kerültek az adminisztratív eszközök. Idéztük, de ugyanakkor nem érvényesítettük kelőképpen azt a sztálini megállapítást, amelynek a lényege az, hogy a nem proletár makulatúra betiltását követelni a legegyszerűbb, a legkönynyebb dolog ugyan, de ami a legkönnyebb és a legegyszerűbb, az nem mindig a legeredményesebb és a legjobb is. Sóivát ideológiai harccal és jobb művek alkotásával, elterjesztésével kell és lehet a nem proletár makulatúrát kiszárítani. És hogy a siettetés mennyire helytelen volt, ma látjuk igazán amikor legpártosabbnak hitt íróink egy részénél is súlyos ideológiai megingásokat tapasztalunk. Miért? Azért, mert világnézeti átformálódásuk annak idején nem volt elég mély. A látszatot összetévesztettük a valósággal. Idéztük Lenint az irodalom és a művészet sajátosságairól, aki szerint itt a kérdések összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak, mint az élet bármely más területén, tehát itt több türelem, több tapintat és körültekintés szükséges. Gyakorlatban azonban mindennek az alkalmazásáról nagyon sokszor megfeledkeztünk, a politikai kategóriákat túl gyakran éstúl könnyen — mondhatom: könnyelműen — alkalmaztuk az irodalom és a művészet kérdéseire. Hol baloldali, hol jobboldali »főveszélyeket« állapítottunk meg, mintha az irodalom is stratégia és taktika egyszerű függvénye lenne, és lassan-lassan elsősorban ezek premisszájából nézte kritikai életünk az irodalmi és művészeti életet. Az irodalmi művek, a művészeti alkotások a kritikai élet szempontjából elsősorban úgy voltak már érdekesek, hogy a felállított tételhez hogyan viszonylottak. Én úgy látom, hogy a júniusi határozatokból adódó következtetéseket lényegében helyesen vontuk le a kulturális munkára, és az elmúlt évben igyekeztünk több-kevesebb sikerrel, ennek megfelelően dolgozni. Az bizonyos, hogy az elmúlt évek kritikája feltétlenül szükséges volt. Ám ezt a kritikát nem korlátozhatjuk csupán az elmúlt időkre. A szektásság, a dogmaitizmus elleni harc továbbra is állandóan fontos feladat marad. Erre hívja fel figyelmünket különben az októberi párthatározat is. Ha van életünknek olyan területe, ahol a dogmatikus nézetek nagy károkat tudnak okozni, akkor a legelsők között kell említeni a kulturális életet. Ez tűri legkevésbé a merev dogmákat, a sematizált formákat, a bürokratikus egyformá mtást. Szüntelen éberséggel, szakadatlanul harcolni kell az ilyen szektás hibák ellen, amelyek ki sem pusztultak és állandóan kísértenek. A következő évben és években is ez döntő eleme kell hogy legyen a mi munkánknak. Ugyanakkor azonban nem mehetünk el Szó nélkül amellett az aggasztó jelenség mellett, hogy a szektás, dogmatikus hibák elleni harc nem egyszer jobboldali túlzással, hogy kimondjam ezt a szót, túl licitálással jár. Még egyébként jóhiszemű, jóindulatú embereknél is előfordul a túlicitálás. De emellett sűrűn találkozunk kispolgári nézetekkel is, különböző burzsoá ideológiai elemekkel, sőt szándékukban kifejezetten, ellenséges nézetek feléledésével, felbátorodásával is. S ez a folyamat jelenleg nem csökkenőben, hanem inkább erősödőben van. Ezt a kérdést, úgy hiszem, élesebben kell felvetnünk, mint eddig tettük. Először is határozottan meg kel mondani, hogy nem lehet elfogadni, sőt el kell utasítani a »minden rossz volt« nézetét a kulturális életben is. Vannak ilyen nézetek? Hol kimondva, hol ilyen summázó kimondás nélkül ugyan, de mégis varrnak. S ez így semmiképpen sem igaz. Az elkövetett hibákkal együtt is igen nagy eredményeink vannak kulturális életünkben, és ez a fő jellemzője az elmúlt éveknek. Sorolhatnám a részeredményeket: kultúrotthonmozgalmunk, könyvtárhálózatunk, általábantömegkulturá- Lis munkánk hatalmas eredményeit, képzőművészetünk, irodalmunk, színházi és zenei életünk nagy fejlődését. De ami a legdöntőbb, sikerült azt az eszmei és világnézeti alapot, a marxizmus—leninizmus világnézetét lefektetni és megszilárdítani kulturális életünkben is, amelyen egyedül lehetséges felépíteni az új szocialista kultúrát. Amikor tehát szembeszállunk a »minden rossz volthelytelen nézetével, ezt nemcsak azért tesszük, mert ez igazságtalan és hamis, hazug nézet, hanem még inkább azért, mert a helytelen és igazságtalan summázó kritika nemcsak egyszerűen igazságtalan, hanem akarva, akaratlanul kikezdi munkánk eszmei alapjait is, kikezdi, mert elvileg is helytelenül általánosít, tehát helytelen következtetésekhez kell, hogy eljusson. * » Vannak, akik azt mondják, hogy eredményeink hangsúlyozása ma kiveri a kritika élét. Ha eredményeinket emlegetjük, vagy éppen aláhúzzuk — mondják egyesek —, akkor akarva-akaratlanul elfedjük a hibákat és bátortalanítjuk a kritikát. Mit lehet erre mondani? A hibákkal szembeni türelmetlenség jó dolog, de csak akkor, ha a hibákat is összefüggéseikben tudjuk láttatni és a hibáik felvetése egyben perspektívát mutat. Az elengedhetetlen, hogy összefüggéseiben és fejlődésében lássuk életünk minden jelenségét, a kulturális élet jelenségeit is. Enélkül minden összekuszálódik. Az összefüggésekből kiragadva, eredményeink felsorolása rózsaszínű szálaimmá válik, de az összefüggésekből kiragadva, a hibák felsorolása dezorientáló, elcsüggesztő, perspektívátlan és végső soron destruktív hajmutogatássá torzul. Ismétlem, ami a legfontosabb: helytelenen általánosításokig és helytelen következtetéseikig jut el az, aki az életet és a valóságot nem összefüggéseiben szemléli. Néhány példát erről. A kultúrotthonok munkájáról szólva: nem szeretném ismételni azt, amit az imént már elmondottam, de igen nagy dolog az, amit kultúrotthonainknál csináltunk, még ha az ötéves terv célkitűzését — azt tudniillik, hogy minden faluban legyen az ötéves terv végére kultúrotthon — nem is tudtuk megvalósítani Mégis: a kultúrotthonok százait, sőt, ezreit teremtettük meg, olyan falvakban s városokban és üzemiekben is, ahol a felszabadulás előtti időkben munkásosztályunk és dolgozó parasztságunk részére a kulturálódásnak semmiféle lehetősége nem volt meg. Hatalmas, felmérhetetlenül nagy dolog ez. Való igaz, hogy kuzotthonaink munkájával még nem lehetünk megelégedve. De az a nézet, ami az utóbbi időben az elmúlt évek »kritikájaként« itttott már kezdett erős hangot kapni, a kultúrotthon-mozgalom »csődjéről« beszélvén, teljesen helyi telep. Persze, aki á-t mond — mondjon b-t is... Ha »csőd«, valami mást kell csinálni helyette. S vannak itt nézetek, amelyek szerint nem kellene “erőltetni« a kultúrotthon-mozgalmat — hanem ahelyett minden erőt az olvasókörök fejlesztésére kellene fordítani. Teljesen helytelen következtetés — helytelen ítélet alapján! Világos dolog: nekünk a Hazafias Népfront által életre hívott olvasóköröket segítenünk és támogatnunk kell, mert ezek révén szélesíteni tudjuk kulturális nevelőmunkánk körét is. Ám semmiképpen nem, lenne helyes az alapjában egészséges kultúrotthon-mozgalmat elhanyagolni vagy éppen feladni! Kultúrotthonaink munkáját kell jobbá tennünk — igénybevéve a Hazafias Népfront segítségét is — mert ez a mozgalom tömegkulturális munkáink egyik fő alapja, s ennek az erősítése nélkül még az olvasókörök helyes fejlődése sem biztosítható! Vagy egy másik kérdés, a »»órukontarda kérdése. Kulturális munkánkban az elmúlt években volt olyan helytelen egyoldalúság, hogy nem törődtünk eleget a dolgozók szórakozási igényeinek kielégítésével. Helyes volt ezt az elmúlt év során, június után felvenni? Feltétlenül helyes volt. Helyes volt megmondani, hogy különböző kulturális intézményeink és a tömegszervezetek is kevés gondot fordítottak erre. De semmiképpen sem helyes az a végletesség, ami ma nagyon sok területen fellelhető, hogy tudniillik a kulturális munka lassanként kezd egyenlő lenni a szórakoztatás igényeinek a kielégítésével. Sőt, lassanként az is mindegy, hogy mi az ami a szórakoztatástszolgálja« —csak szórakoztatás legyen«, így kerülnek elő a lomtárból a kispolgári giccsek, így kerülnek színpadra a nívótlan esztrádműsorok, a bárgyú kuplék és így szaporodtak el színházainknál, de még inkább színházainkon kívül (lásd: szakszervezeti kultúrotthonok és szabadtéri színpadok) a régi rossz ésízléstelen operettek. Amikor mi bíráltuk és joggalbíráltuk kulturális munkánk egyoldalúságát, ez nem jelentette azt, hogy le akartunk mondani a kulturális munka nevelő szerepéről. Ellenkezőleg: az volt és az marad a célunk, hogy éppen ezt a nevelői munkát tegyük, a júniusi tanulságokat jól alkalmazva, az eddiginél még hatékonyabbá. Éppen azáltal is, hogy jobban figyelembe veszszük a dolgozók sokoldalú igényét De tudva ugyanakkor azt is, hogy ez a tömegigény nem fenékig tejfel, mert sok minden olyan is belekeveredik, ami kispolgári ízléstelenség, ami a múltba visszanyúló rossz. Nekünk az ilyenfajta »igényeket« sem táplálnunk, sem kielégítenünk nem kell, hanem kellő fokozatossággal, a jó és nemes ízlés irányában kell fejlesztenünk a tömegek szórakozási igényét is. Szaporítva a példákat: nem jó az sem, hogy — amíg régebben helytelenül ideológiai és politikai munkákkal zsúfoltuk tele könyvtárainkat — most az ellenkező véglet tapasztalható. Könyvtáraink vásárlásaiban a minimálisra csökkent az új ideológiai és politikai művek beszerzése. Ez természetesen nemcsak egyszerűen ilyen vagy olyan könyvvásárlást jelent, hanem mutatja a könyvtárosaink egy részénél meglevő helytelen szemléletet is. Azt tudniillik, hogy nem igyekeznek megfelelő nevelő munkával a politikai műveket is úgy hasznosítani a könyvtárak nevelő munkájában, ahogyan az feltétlenül helyes lenne. Szólni kell néhány szót- ebből a szempontból! -mínházaink műsorpolitikájáról is. Meg kell állapítani, hogy színházaink műsorában erős eltorzulás tapasztalható. Ha végignézzük színházaink mostani műsorát, szinte csupa nyugati klasszikussal találkozunk. A baj nem az, hogy bőven adunk nyugati klasszikusokat , hiszen a kritikánk éppen az volt, hogy az elmúlt években túlságosan szűk volt a nyugati klasszikusok köre. A baj az, hogy feltűnő az egyoldalúság. Színházaink kezdik újra elhanyagolni a magyar darabokat. Sajnos, az az elmúlt évben eléggé szépen kibontakozó fejlődés, hogy színházaink munkájának előterébekerült a magyar darabok előadása, ebben az esztendőben visszahanyatlott. Kevés színházaink műsorán a szovjet és a népi demokratikus darab is. Az új magyar darabok és a klasszikus magyar művek egyképpen lehanyatlottak színházaink vezetői szemében. De nem csupán erről van szó. Azt »forszírozzák«, ami a kaszszasikert« jelent. Már ez a sok idézőjeles megjegyzés is azt mutatja, hogy itt valami nincsen rendben. Nem igaz az — mint az elmúlt években sem volt igaz —, hogy „kaszszasikert« csak a régi nyugati klasszikusok jelentenek. Hol van az előremutató, konstruktív erőfeszítés? Hol van a bátor nekifeszülés, ne csupán a meglevő igényt nézzem, hanem próbáljam is formálni azt. Kevés ilyet lehet tapasztalni! »Objektív nehézsége persze van elég, de ezek legyűrésére színházainknál nem látunk kellő erőfeszítést s — bocsánat — kicsit úgy fest a dolog, hogy »könnyű Katát táncba vinni...« Könnyű elfogadni azt, ami van s könnyű arra az igényre, amit kelteni kéne azt mondani, hogy nincsen . . . Hát ezért vannak a mi színházaink? Nem, nem ezért vannak! És hadd szóljak itt általánosabban is egy rendkívül fontos kérdésről. Kultúránk nemzeti jellegének fejlesztése a kormányprogram óta a mi munkánkban, nagyon helyesen, előtérbe került, vannak is egyes eredményeink. A magyar klasszikusok kiadása igen jelentékenyen megjavult az elmúlt évben és — mint már említettem — színházaink műsorában tavaly előtérbekerült a magyar dráma ügye. A kulturális élet minden területén, tömegkullturális munkánkban is sok komoly kezdeményezés indult a múlt hagyományainak ápolására. Kultúránk nemzeti jellegének ezt a továbbfejlesztését az elkövetkező évben is, munkánknak nyilvánvalóan egyre szélesebb ésgazdagabb részévé kell tenni és amennyiben van ebben — mert még van — semmi tényszerűség, ebből az állapotból ki kell emelni. Persze, ehhez hozzá kell tenni azt, hogy kultúráink nemzeti jellegének fejlesztése nemcsak a hagyományokhoz való viszonyt jelenti, mert új kultúránknak is nemzeti kultúrának kell lennie. Komoly elméleti és esztétikai problémák vannak, amelyekhez eddig alig-alig nyúltunk még hozzá és az elkövetkezendő idők feladata, hogy itt is tegyünk valamit. De ebben a helyes és szükséges folyamatban is fenyeget bizonyos egyoldalúság, bizonyos provinciáit a semmükülée vendélve. A szovjet kultúra propagandájában régebben — mint az előbb is említettem — követtünk el hibákat. Most ellenben egy másik végletnek lehetünk a tanúi. Annak idején mindenütt, minden alkalommal — helytelenül — a jelszószerű emlegetés volt a divatos, most viszont az a jellemző, hogy azt sem csináljuk, vagy csak nagyon kevéssé csináljuk, ami feltétlenül szükséges volna és ami rengeteg segítséget adna nekünk: a legjobb szovjet művek elemző értékelését, a szovjet kulturális élet tapasztalatainak elemző és helyes alkalmazását a mi kulturális életünk különböző terülteire. De ugyanígy meg lehet állapítani egy bizonyos provinciális elzárkózást — a különböző népi demokratikus országok kulturális életével szemben. De ugyanezt lehet elmondani a haladó szellemű nyugati irodalomról, művészetről, amellyel szintén keveset foglalkozunk. A provincialzmus veszélye igen erős. * Különösen irodalmunkban tapasztalható a burzsoá nézetek feléledése — ami érthető is, hiszen az irodalom az, amely a legérzékenyebben és szinte azonnal reagál az élet minden rezdülésére. Nem is volna irodalom, ha nem ezt tenné. Mégis, mire kell itt felhívni a figyelmet? Kinóinknál: van ma egy egészséges törekvés a valóság őszintébb, igazabb megmutatására Ez helyes törekvés, hiszen sematizmus fő oka az vol hogy íróink a karvfiiktusoiki nem tudták, nem merték - hozzátehetem: a mi hibákat is — eléggé igaz és őszin módon megmutatni. A konfliktusok bátrabb felvetésével természetesen együtt jár a bajok, hibák mélyebb feltárása is. Ez természetes, mert a jó és a rossz harcának éles ábrázolása nélkül egyszerűen nincs konfliktus. A baj azonban ott van, hogy íróink egy részénél az igazság megmondása, az őszinteség kezd egyenlő lenni a hibák megmutatásával, holott ez nyilvánvalóan nem igaz. De amikormi ezt megmondjuk, akkor nem azért tesszük ezt, mintha el akarnánk íróinkat téríteni a bajok megmutatásától és ezek kritikájától, tehát az igazság megmondásától, vagy mintha el akarnánk tőlük verni a kritika jogát, hanem azért, mert a teljes igazság, az élet, a valóság belső összefüggéseinek ábrázolására akarjuk figyelmüket irányítani. Meg kell mondanunk: ekssorban az irodalom érdekében akarjuk őnt, mert a valóságnak ilyen mély összefüggések híján való ábrázolása nélkül egyszerűen nincs szocialista realista irodalom. Az így megfogalmazott általános elvek közül íróink jórészével talán már nincs is vitánk. Mert általános elveket megfogalmazni aránylag könynyű dolog A probléma ott kezdődik, amikor irodalmi életünk konkrét, mai gyakorlatát nézzük, íróink egy része az új, a helyes útkeresése természetes velejárójának tartja a ÚJ RENDEZÉSBEN és néhány új szereplővel frissítette fel az Etkel Színház Verdi Trubadúrját. Főként az előadás rendezése és zenei vezetése került új kezekbe. Kenessey Ferenc beállítása — mint oly sok elődjéé — igyekszik a Trubadúr megfejthetetlen cselekményét a néző számára érthetőbbé tenni, s ez néhány helyen sikerül is. (Ilyen például a harmadik felvonás tábori jelenete vagy a zárdajelenet.) Izemize, a szövegkönyv eredendő hibáin a legragyogóbb rendezői munka sem tud segíteni. A szereplők beállítása túlnyomórészt sikeresnek mondható, az egy Azucena kivételével, akinek megszállott bosszúvágyát Kenessey rendezése nem domborítja ki eléggé. Érméi az operánál azonban lényegesen fontosabb a zenei mondanivaló megformálása. A Trubadúr zenéje egyetlen lobogó lángoló szenvedély-vihar, minden hangjegye sistereg. Kárody András vezénylése csak a negyedik felvonás első képében éri el és valósítja meg Verdi muzsikájánakkövetelményeit. Itt valóban a fehéren izzó szenvedély szólal meg a zenekar és az énekesek hangjában. Az opera végiig feszült légköre a többi képben nem jut kellően érvényre. Néhány igen szép zenekari effektus (pianók!) sajnos nem tudja ellensúlyozni a szenvedélyesség hiányát. A felújítás alkalmával két együttes szólaltatja meg a szerepeket. Valamennyiükközül kiemelkedik Takács Paula remekbe formált Leonórája. Ez a nagy művésznő jelenleg Operaházunklegideálisabb Verdi-hősinője. Hangjának sötét drámaisága, tökéletes kiegyenlítettsége és virtuóz technikai készsége színészi játékának hiányosságait is feledteti. Czerik Zsófia, a másik Leonóra, néhány modorosságtól eltekintve, jó produkciót nyújt. Manrico szerepében Simándy József a másik nagy erőssége az előadásnak. Alakítása mind az éneket, mind a játékot tekintve, világviszonylatban is kimagasló. A két Duna közül Jámbor László, a Trubadúrelőadás kipróbált oszlopa, a vendégként fellépő Palócz Lászó sem hangban, sem játékban nem közelíti meg. Aarika Anneli és Tiszay Magda Azucenája hang szempontjából egyformán kitűnő, Tiszaynál az átélés a játékteljesítményt is iel tudja fokozni. (Azonban miért lett mindkét Azucenából néger nő? Azucena tudvalevőleg regényasszony!) Forrandó kis szerepében a színház két fiatal tagja lépett fel, Body József és Tóth Miklós, kettőjük alakítása közül Bódyé a kiforrottabb. Tóth énekén még érzik az első nagyobb szerep izgalma, de így is az Operaház reménységének mutatkozik. * HAT ÉVI HALLGATÁS után ismét felhangzott Operaházunk színpadán Strauss Richard zenés komédiája, a »Rózsalovag«. Az előadás, mely a múltban a színház legkitűnőbb összprodukciói közé tartozott, mát sem vesztett színvonalából. A torsuseus nem is tudja hirtelenjében, mit dicsérjen először: Báthy Anna és Székely Mihály feledhetetlen alakításait, Ferencsik János szívvel-lélekkel muzsikáló, a partitúra minden szépségét és humorát megcsillogtató vezénylését, vagy a rendezés nagyszerűségét. (Azonban nem tudjuk, vajon miért szerepelteti a színlap a színház kitűnő fiaital tagját, Stephányi Györgyöt rendezőként, amikor a színpadi beállítás, néhány teljesen jelentéktelen apróságtól eltekintve, azonos a régi, Rékai András-féle beállítással?) Az előadás legnagyobb élménye Báthy Anna tábornagynéja. Ez az alakítás maga a megtestesült poézis és finomság. Minden hang minden mozdulat, a legkisebb gesztus is oly tökéletesen a helyén van, hogy operalátogató közönségünk ezentúl a tábornngyné szerepét Báthy Annával fogja azonosítani. A művésznő egyre felfelé ívelő művészete ebben az alakításban tetőfokát érte el. Székely Mihály Cohe bárója szintén régen ismert nagy alakítása A felújítás alkalmával azonban Székely még újabb és újabb színekkel tudta gazdagítani a szerepet. Különösen emlékezetes második felvonásbeli keringő-jelenete, vagy a végső jelenetek magábaroskadása. Kettejük művészetéhez méltón sorakozik Gyurkovics Mária, Birkás Lilián és Moleczky Oszkár alakítása. Különösen kiemeljük Gyurkovics fiinom líraiságát és Birkás kamaszédráját. Az olasz énekes nehéz áriáját szépen adta elő a fiatal Gera István. A kisebb szerepekben feltűnt Szilvássy Margit, Fehér Pál, Lóránt György és Galsay Ervin. Az egész előadás egységesen kitűnő. Minden szereplő, a zenekar minden szólama egy közös célt szolgál és valósít meg: a mű tökéletesnek mondható előadását. Várnai Péter Két felújítás: A »Trubadúr“ és a »Rózsalovag"