Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-30 / 5. szám
KULTURÁLIS HETILAP VI. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM 1955. JANUÁR 30. ÁRA 1 FORINT CSOKONAI TATÁSSÁ ÉS TELE ravaszom, viiiságom Téli búra vitt. Régi jó világom Méltatlanra szállt. (A reményhez) Búcsúbeszédében, 1705 június 13-án, ezt mondta Csokonai a debreceni kollégium ifjúságának a maga diákéveiről: -... olyan pályát nyitottam meg magamnak, melyen liliomokon, Salamon dicsőségét olcsító liliomokon s az édes álomnál puhább gyepen lehetett futnom, nemcsak darabos, omladékos köveken...« A magyar költészet történetében nem volt példa eladdig olyan tüneményes fejlődésre, mint ahogy Csokonai pályája ívelődött tizenhétéves korától kezdve. Kísérletező kíváncsisággal próbálta ki az európai költészet műfajait, versformáit, s minden művén ott ragyogott a természetesség és könnyedség bája. Korának minden tudományszakában tájékozódott, a legjobb vezetők, a francia enciklopédisták útmutatása szerint. Baráti tanácsokat, s lélegzetelállító fert.98 olvasmányokat kapott a magyar irodalom legjobbjaitól a jakobinus-mozgalom írótagjaitól. Olyan világképet formált ki mesterei példájára, amelyben a legmagasztosabb földi hatalmasságoknak is csak gúnyos lekicsinylés jutott, de a felvilágosodott filozófusok trónszékeken ültek; a természeti törvények végítéletet tartottak a feudális jogszabályok és a hittételek fölött. Az emberi értelem fényénél egy hamarosan eljövendő, igazságosabb és boldogabb világrend bontakozott ki az ifjú költő szeme előtt. De nemcsak az óhajtott jövőre nyitotta szemét: környezetének, társadalmának jelenségeit is vizsgálat és bírálat alá vette. Csontig ható gúnnyal írt azokról, akik a fejlődés útjában álltak, s szerető aggódással azokról, akik szántóra a boldog jövőt elképzelte. Mozartról mondják a zenetudósok, hogy életének percei alig adják ki azt az időt, amely kotta-kéziratainak egyszerű leírásához kellett. Mikor evett, aludt, utazott és muzsikált még az írás mellett? Csokonai diákkora is ilyen bámulatosan gazdag. Utolsó kollégiumi évei a tanulás, tapasztalás, alkotás lázában teltek. Jelmondatának is azt választotta: belehalni a tanulásba. S a tudósra valló foglalatosságok mellett jutott ideje a szerelemre, tréfára, borozásra, színjátékra, tiszántúli barangolásokra. Komoly és vidám időtöltése azon melegében verssé formálódott: alig van későbbi témája, amely valamilyen módon elő ne került volna már korai, kollégiumi verseiben. Az érzelmek és ismeretek gyümölcseként érlelte meg ez a költői tavasz a nagy műveket. Mikor kicsapták a kollégiumból, több kötetre való munkája volt, eredeti és fordítás egyaránt, köztük a Tempefől, a Béka-egérharc, a felvilágosult versek és vidám életképek sorozata. Ennek a halmozott sikernek egyetlen gyengéje van: a mély líraiság hiányzik még költészetéből. Tud lelkesedni, tud gúnyolódni — de mindebben a frissen tanult igazságok alkalmazásának naiv fölénye érzik. Túlságosan jól tudja a tematikát ahhoz, hogy valóban sajátjaként önthesse versekké. A korai verseknek legszebb hangjai is csak félig-meddig líraiak: Az estve jobbágypanasza, a Konstancinápoly ódája az igazság győzelméhez. Azonosítja magát eszméivel, tiszta szívből — ebben nincs hiba. De bármilyen őszintén lelkesedik is a szeme láttéra kibontakozó új világért, a polgári társadalomért, saját magát csak tanítványnak, a nagy lelkek kis követőjének érezheti. Gondoljunk csak írói önarcképére, a méla Tempefőire. A pénztelen poéta tehetetlenül áll egy zajos, magabiztos nemesi világban, kiszolgáltatva az ostoba hatalmasok kegyének-kegyetlenségének. Tempefői elmondja a legkíméletlenebb kritikát a kártyázó, agarászó urakról — de kritikája, kétségbeesése a semmibe vész, ellenfeleivel össze sem ütközhetik igazában. Csokonai vérshez vitte verseiben a feudális Magyarország bírálatát annak a polgárságnak nevében, amely éppen első diadalait vívta ki a francia forradalomban. De bírálata nem kapta meg a nyilvánosságot; elhangzott anélkül, hogy valóságos erővé válhatott volna. Barátja, fegyvertársa volt ő a magyar jakobinusoknak — de csak távolról. Még annyira sem érezhette a mozgalom serkentő hatását, mint azok, akik — több-kevesebb kétkedéssel — de tagjai voltak. Hogy nagy korban él, azt már 1700 óta világosan látta. De ezeknek az éveknek tragikus nagyságát csak 1795-ben érezte meg. A Martinovicsper után néhány nappal ítélték el őt a Kollégiumban. Búcsúbeszédében »boldogtalan hazánkról«, »békákat vagy nyakakat elvágó éles szablyáról« beszélt. A nemzeti katasztrófát és a maga szerencsétlenségét könnyű volt kapcsolatba hoznia, hiszen bírái végiggondolták már ezt, ha a perben nem emlegették is. A kicsapatás is arra ösztönözte, hogy a haza ügye és a magáé között mélyebb kapcsolatot keressen. Költészetében ez egyelőre nem kapott hangot: szerelmes verseket, tréfás rögtönzéseket, sőt hadi buzdításokat is írt a következő években. Úgy nem politizált többet, mint Az estvéber, vagy akár csak a Béka-egérharcban. De leveleiben, személyes írásaiban megszólal az aggodalom: a politikai reakció a legsötétebb barbárságba viszi vissza nemzetünket, s mindazt lerombolja, amit az előző évek írói, tudósai építettek A Lillával töltött boldog órák szüneteiben sürgető, szemrehányó leveleket ír az ország nagyjaihoz: segítsenek a sötétség ellen küzdeni, ő, akinek a kispolgári élet is elérhetetlen vágyálom, a nemzet lelkiismeretének ébresztője, egy tetszhalott irodalom feltámasztója akar lenni. Nem a siker vagy kudarc számít itt (tudjuk, hogy semmi foganatja nem lett buzdításainak), hanem az a felismerés, hogy minden felelősség elé szállt, szinte az egyetlen szabadlábon maradt magyar költőre. Nyomasztó örökség, de megtisztelő: verselni kell Kazinczy, Batsányi, Verseghy, Szentjóbi helyett is. Ki tudja, írnak-e még ők valaha a magyar nemzetnek. A komáromi szerelmi kudarc után írta meg aFöldiekkel játszó« végleges formáját. A téli bú képe ettől fogva haláláig elkíséri; pár év múlva márhazánk közös teléről ír. Amilyen jól illik ez a kép az utolsó Lilla-versekhez, anynyira érvénytelennek látszik, ha a vidám művek színpompás sorára, a Dorottyára, Karnyónéra, Csikóbőrös kulacsra és effajtákra gondolunk. Csokonait nem egyszer elfogta az érzelmes hangulat, de sohasem vált szentimentális költővé. A vidámság nem csupán elve, hanem természete maradt, a legszomorúbb években is. Humora Somogyban virágzik ki legszebben; az életörömben fürdő anakreoni verseket utolsó éveiben írja. Sokan magyarázták még ezt a kettősséget. Megcsalta-e komoly múzsáját, mikor a Dorottyát irta — és a vígat, mikor kesergett? Vérző szívvel írt tréfás dalokat? Az ilyen találgatások nem vezetnek nyomra. Csokonai »téli«, 1795 utáni világnézetének három jellemző, egymást ki nem rekesztő tétele volt. Továbbra is azt tartotta, hogy az élet mindenestől megilleti az embert, örömeivel és bánataival együtt. Ezért lett ő az öröm klasszikus magyar poétája, éppen az utolsó években írt verseivel. Saját korit azonban egyre mélyebb kétségbeeséssel szemlélte. Magyarországot az európai harcok mind közelebbről fenyegették, s egyre fogyott a remény, hogy a császári uralom felkarolja, vagy akárcsak nőni hagyja a nemzeti kultúrát. Dehazánk közös telet Európával is közös volt. A haladás leghívebb harcosai sem tudták, hogy az igazság melyik részen van a makacsul küzdő felek közt. Napóleon egy opportunizmusba fullasztott forradalom örököseként kezdte hódításait. Ellenfelei viszont az önkény és klerikalizmus bajnokai voltak, azt is védték, nemcsak nemzeti létüket. Európa legjobb főinek ezt a zavarát, tanácstalanságot Csokonai is érezte. De talált rá orvosságot, a megállíthatatlan fejlődés bizonyosságát. Egész gondolkodását jellemzi, amit a remeteségbe vonult Bessenyeire mondott:a mi horizontunk elsötétedését úgy nézi, mint a földünk golyóbisa alá fordult, de azért teremteni meg nem szűnő nap.« Felvilágosult gondolkozóhoz, a természettudományok búvárához méltó ez a kép: a nap akkor is van, ha nem látszik, az emberi értelem teremtő ereje nem fagyhat meg a zord télben. Ebben a bizonyosságban pihent el Csokonai nyughatatlan elméje százötven évvel ezelőtt. A boldogabb jövőt, a huszadik századot szólongatta utolsó éveiben, fáradhatatlan makacssággal. A felelet, a mi feleletünk nem neki 6201, hiszen úgysem hallja, hanem a magyar népnek, az ifjúságnak: íme, nem tartott örökké az a tél, amely annyi magyar elmét borzongatott századokon át. Csokonai nem adhatta oda kortársainak a maga tavaszi lelkét, nekünk ajánlotta hát,boldogabb maradéknak« — fogadjunk el, szeressük. VARGHA BALÁZS A Dorottya első bécsi kiadásának címlapja A debreceni református régi Nagytemplom és a hires »Veres torony« rajza, amely az 1802. évi testvész alkalmával elpusztult TÉLI KOD A KORÍZTON (Híres Tibor (elv.) A költő sírja a debreceni Hatvani utcai temetőben. Korabeli vízfestmény a Déry-múzeumban őrzött könyvből Indokolás Vasárnap a Szabadsághegyen sétáltam. Gyönyörködtem a háborította hegyek szépségében, a sportolók vidám, önfeledt kacagásában, amely ott úszott a Normafa környékén, a hegy lejtője felett. Voltunk néhányan, akik sílécek nélkül merészkedtünk a síelők birodalmába, persze lépten-nyomon magunkon éreztük acivilnek kijáró lenéző pillantásokat. Mellettem egy fiatal pár állt, sóvárgó tekintetük irigyen követte a havontavasikló, boldog embereket. Az asszonyka előrehaladott várandós mama volt, a férfi — nyilván felesége iránti szolidaritásból — hagyta otthon a léceit. -Jövőre már ismét futhatunk. — fordult az asszony a férfi felé — ne szomorkodj! És néhány év múlva már a kicsi is velünk jöhet. Ha...« És itt hirtelen megakadt a szava. Kérdőn nézett a férjére, aztán halkan, szinte suttogva kérdezte: -Ugye, békére születik a gyerekünk?« Egy óra múlva újból találkoztam velük. A melegedőben teáztak, körülöttük egy csapat fiatal. Az egyik sarokban vagy négy-öt kisfiú. Arcuk, mint a nyíló rózsa, úgy megcsípte őket a hideg levegő. Nagy pohárból itták a forró tejet. A kismama előbbi riadt kérdése, vagy a táj és a környezet békés jellege volt-e az oka, hirtelen egy kép elevenedett meg emlékezetemben. Ezen a képen egy fiatal amerikai lányt láttam. De ez a lány egy repülőgép szárnyán ült, erőltetetten nevetett, integetett, és bár egy tejeskannát tartott a kezében — ez a kép mégsem a béke, hanem a béke ellenségeinek szimbólumaként maradt meg emlékemben. Az amerikai »tejkirálynőt« mutatta be, — a nyugati propaganda ékítette fel ezzel a rikoltó címmel a minnesotai fejőnőt — amint megérkezett Párizsba, hogy átadja Mendes-France miniszterelnöknek az amerikainép ajándékát: az Egyesül Államok 48 tagállamából összegyűjtött egy-egy liter tejet. Békésnek látszó kép volt ez, miért maradt meg mégis a béke és az emberiség ellenségeinek szimbólumaként az emlékezetemben? Mert az ajándék-tejszállítmány körülményei arról tanúskodnak, hogy Amerika urainak kezében a tej is az atomzsarolás, a háborús készülődés eszközévé vált. Atejkirálynő mindaddig nem kapta meg az amerikai külügyminisztériumtól az utazási engedélyt, amíg el nem dőlt a kérdés: keresztül tudja-e hajszolni a francia miniszterelnök a párizsi szerződések ratifikációját. És amikor sikerült Mendes- France manővere, elindulhatott a tejkirálynő aszabadság hazájának« ajándékával... A tejkirálynő fényképéről eszembe jutott egy kis összeállítás, amelyet ugyancsak külföldi lapokban láttam, a következő cím alatt:Kik lesznek a Wehrmacht parancsnokai?« És jöttek a nevek: Gerhardt von Schwerin gróf, Hitler többszörösen kitüntetett tábornoka, a második világháború támadó terveinek egyik kidolgozója. Ma: Adenauerbiztonsági tanácsadója. Adolf Heusinger tábornok, aki már 40 esztendeje szolgálja a német militarizmust, Hitler vezérkarában az operatív osztály főnöke volt. Ma: Adenauer katonai tanácsadója, kiszemelt vezérkari főnöke. Hans Speidel, a hitleri vezérkar franciaspecialistája. Őt szemelték ki a Wehrmacht összekötőjéül az Atlanti Szövetségben. És így következik egymásután sok-sok hitlerista tábornoknak, az elmúlt világháború bűnös parancsnokának és szervezőjének neve. Azoknak neve, akik vidáman dörzsölték a kezüket, amikor Mendes-France-nak sikerült megszolgálnia az amerikai ^tejkitüntetés^-t, keresztülhajszolnia a párizsi szerződés ratifikációját, azoknak a neve, akik újabb vérözönnel, atomháborúval fenyegetik az emberiséget. Egész nap nem szabadultam attól a békés, téli vasárnapi képtől, amely a Szabadság-hegyen tárult elém, és azoktól a gondolatoktól, amelyek e kép hatása alatt merültek fel bennem. És amikor másnap elém tették aláírásra a Béke-Világtanács felhívását, gondolatban a fenti indokolást írtam a nevem mellé. Igen, mi, a békéért harcoló százmilliók, azért küzdünk, hogy a gyermekeinknek minél több tejet és kenyeret adhassunk, hogy a gyermekeink és mi magunk is békésen élhessünk és fejlődhessünk, hogy kiüssük a fegyvert az emberiség ellenségeinek kezéből, még akkor is , ha tejeskannába rejtve küldik azt az óceánon át. RAJNA BÉLA