Művészet, 1961 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1961 / 10. szám

TÍZ FIATAL SZOBRÁSZ KIÁLLÍTÁSA Sok néző és szakmabeli is gondolkodott azon, mi volt az alapja a tíz fiatal szobrász — Kalló Viktor, Kiss István, Konyorcsik János, Kovács Ferenc, Kucs Béla, Mészáros Dezső, Mészáros Mihály, Nagy Sándor, Segesdi György, ifj. Szabó István — csoportosulásának. Van közöttük szem­léleti rokonság, hiszen szocialista művészeknek vallják magu­kat, és tudatosan állítják művészetüket a társadalom szol­gálatába. De tíznél jóval több azoknak a fiatal szobrászoknak a száma, akiknek célja, tehetsége, felkészültsége hozzájuk hasonló. Formai rokonság sincs közöttük több, mint ami a hasonlóképpen gondolkodó, egy nemzedékhez tartozó fiatal művészeket jellemezheti. A csoportosulás jóval kevésbé tudatos vagy éppen lezárt, mint ahogyan azt sokan vélhetik, s leginkább arra épül, hogy e művészek nagyjából az első olyan évfolyamok növendékei voltak a felszabadulás utáni főiskolán, amelyekben jelentős helyet kaptak a munkás- és parasztfiatalok, tehát saját neveltetésükön, saját bőrükön is érezték — és érzik még ma is — a múlt és jövő harcát új művészetünkben. A művészi küzdelem útjának hasonlósága az, ami bennük közös, ami barátságukat kovácsolta s ezért nem jelent együttesük zárt csoportjelleget. A közönség tájékozottabb része ismeri pályájukat, s le­hetőségeiket is. Számonkéri tőlük, hogy mennyiben feleltek meg a sok-sok feladatnak, amelyeket a társadalom és az állam bizalma, szeretete adott nekik. A kiállítás maga is bizonyítja, hogy a művészek nem térnek ki a számonkérés elől, s ennél jóval többet is : a fiatalok megfeleltek a várako­zás lényegének, pártosak, tehetségesek, felkészültek. Vitat­ható kísérleteik sem öncélúak, problémáik nem személyes gondok, hanem egész szobrászatunk újulásából fakadnak. Tíz művész kiállítása semmiképpen sem arra való, hogy abból akarjuk megismerni szobrászatunk fejlődését általá­ban, de az alkotók különbözősége, a feladatok és műfajok sokoldalúsága, s a mindezeken belül határozottan észlelhető szocialista szándékú szemléleti rokonság mégis arra indít, hogy ne csak véletlen, hanem jellemző csoportosulást is lássunk a kiállítók együttesében. Könnyebb lenne úgy értékelni a kiállítást, ha művészen­ként mérlegelném, hogy ki mennyit és hogyan fejlődött, kinél milyen problémák, ellentmondások a legszembe­tűnőbbek. Többségük törekvéseit éppen az ellentmondások alapján érthetjük meg a legvilágosabban, a legtehetségeseb­bek sem tagadhatják le életkorukat, általános emberi és élet­­tapasztalataik kibontakozó, érlelődő, de mégiscsak átmeneti állapotát. A kiállítás azonban, s ez pozitívumából fakad, másfajta töprengésre indít, annak keresésére, hogy mennyi­ben jellemzi a bemutatott anyag mai szobrászatunkat, ezen belül az új művésznemzedékek szerepét. Előtérbe tolakszik — a művészek személyén túl — a társadalom adta feladatok jellege, rendeltetésük és megoldásuk. A kiállítás két, műfajilag is legérdekesebb csoportja a politikai emlékműveké és a portréké. Művészetünk szocia­lista fejlődése szempontjából mindkettő döntő fontosságú. Megmutatja, hogyan ismerkednek a szobrászok eszmeileg és szakmailag az emberrel, hogyan értelmezik az egyszerit és az általánosat, hogyan közelítik meg a mindennapinak, a hősiesnek, az eszményinek a vonásait. Természetes, hogy politikai emlékműből viszonylag keveset láthattunk a kiállításon, többnyire csak tervek vagy kisméretű minták szerepelhettek, s az eredeti nagyságában bemutatott legtöbb mű hatása kétséges a kiállítótermek tér­és világítási viszonyai között. A látott anyag így is bizonyítja a művészek készségét, rátermettségét ilyen feladatokra, s ezt csak kiegészíti az elmúlt évek tapasztalata : nem volt olyan politikai emlékmű-pályázat, amelyen a fiatalok jórésze ne vett volna részt, és legtöbb ilyen megbízásukhoz pályázat útján jutottak. A megvalósított alkotásoknak sokféle visszhangja volt: viszonylagos elégedettség, ám bizonytalan állásfoglalás Kucs Béla hódmezővásárhelyi tanácsköztársasági emlék­művével kapcsolatban, nagy felzúdulás Segesdi György szegedi tanácsköztársasági szobra ellen, bizonyos idegen­kedés Kovács Ferencs győri szovjet katonájától, elismerés Kiss István debreceni munkásmozgalmi emlékműve és szeretet Kalló Viktor békéscsabai tanácsköztársasági emlékműve iránt, egymásnak ellentmondó lelkesedés és elítélés Kalló Köztársaság téri emlékművével kapcsolatban. Megmutatkozik ebben az egyes alkotások problémáinak, ellentmondásainak némely vonása is, de az is, hogy a közön­ség szűkebb és szélesebb rétegei is bizonytalanok még abban, hogy mit várjanak a politikai emlékműtől. A probléma ért­­hető és fontos. Hozzászoktunk fővárosunknak és vidéki városainknak a századvégi eklekticizmus módszerével, feu­dális pátosszal, a történeti hagyományokat vagy személyi­ségek tiszteletét feudális szellemben kifejező köztéri szob­raihoz. S a ma dolgozó szobrászoknak jutott a nehéz feladat, hogy egy meglevő, örökölt közízlést megtörve, de azzal számolva is, továbblépjenek, s megküzdjenek — tévedések árán is — az új eszmék új formai megoldásának, kifejezésé­nek nagy művészettörténeti feladatával. E küzdelem néhány jellemző vonását láthattuk a tíz fiatal szobrász kiállításán, s ez is bizonyítja e művészek céltudatos feladatvállalását. A kísérletek is, a tévedések is, a megoldás keresésén belül születtek. Ez azonban nem jelenti, hogy tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk a buktatókat, mint a fejlődés természetes velejáróit. Semmiképpen sem tartom szükség­­szerű tévedésnek az arányoknak az érzelem rovására menő olyan torzítását, mint amilyen pld. Segesdi György szegedi szobrának meghökkentő indulatkifejezése, vagy a külső forma általánosításának olyan eltúlzását Segesdinél, amely Lenin-szobrának tartalmát is félreérthetővé teszi, s a nagy vezető személyiség fogalma helyett a fizikai erő monstrum­kifejezését ragadja meg. Nem szükségszerű tévedés az a mód sem, ahogyan Kalló Viktor sokszoros életnagyságú Köztársaság téri figuráját az építészeti terv szerint egészen alacsonyan helyezték el, s a néző csak torzítva láthatja, ha közel megy a szobor egyes nézeteihez. Könnyebb viszont konstatálni az ilyen tévedéseket, mint megfogalmazni: milyen legyen az új köztéri szobor, amely nem szakad messzire a lakosság jelen ízlésétől és ismeretanyagától, tehát hatni is tud rá és a művészeti eszközök alkalmazásának szocialista módszerével ki tudja fejezni a forradalom eszmé­jét. Hiszen Segesdi György szegedi szobrában is benne­­rejlik a továbbjutás nagy lehetősége, az ábrázolási eszközök­nek magas eszmei igények kifejezésére alkalmas alkalmazása, ha csak a szerkezet tömörségére, nagyvonalúságára, a min­

Next