Művészet, 1965 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1965 / 10. szám

Buday Lajos 1911. december 21-én Tapol­cán (Zala m.) született. Atyja rajztanár volt, akinek tevékenysége fia érdeklődését kezdet­től fogva meghatározta. Középiskoláit Pápán végezte, majd érettségi után, 1930-ban, a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol fes­tészeti tanulmányait Réti Istvánnál kezdte. Az általa közvetített nagybányai eredmények átvétele, Buday festészeti kibontakozásának alapjaivá váltak. A jeles magyar mestertől, nemcsak a bensőséges szemléletből fakadó lírai ábrázolásra kapott ösztönzést, hanem a kiváló művésznevelő teoretikus-pedagógus szellemisége is mélyen hatott rá. Ebből adó­dik, hogy Buday pályája, a figyelemre méltó pikturális értékek mellett, jelentős rajz­pedagógiai szakirodalmi munkásságot is fel­ölel. E tárgykörből több olyan fontos dolgo­zatot írt, mint a „Képi és logikai megismerés viszonya a rajzi nevelésben”, valamint „A magyar rajzoktatás száz éve (1800— 1900)”, melyek a pécsi, illetve a szegedi pedagógiai főiskolák évkönyveiben jelentek meg. Rajztanári oklevelét 1935-ben szerezte meg. Utána a Képzőművészeti Főiskola akvarell és módszertan tanszékén ösztöndíjas tanársegéd lett Baranski E. László osztályán. Itt sajátította el Buday a vízfestés műfaji tudnivalóit, mely piktúrájában mint friss benyomásokat rögzítő kifejezésmód jelentős hangsúlyt kap. A Rába, a Havasi pásztor, a Moszkvai Metro és az Efuriai strand c. gazdag koloritú lapjai későbbi érett akvarell­­technikájának sikeres műveivé váltak. Első gyűjteményes kiállítását 1937-ben Pápán rendezte meg, ahol fiatal rajztanárként dol­gozott. Az alatt az évtized alatt, amit e patinás múltú városkában eltöltött, a helyi művészek közös bemutatkozásain kívül szá­mos alkalommal részt vett a Műcsarnok budapesti tárlatain is. 1948-ban megbízták a Pécsi Pedagógiai Főiskola rajztanszékének irányításával. Újabb önálló kiállítása 1955- ben volt, s a Mecseki szőlőskertek c. alkotásá­val a város tájkép-díját nyerte el. Buday ábrázolási érdeklődése indulásától fogva sokrétűnek mondható. Éppoly szíve­sen kereste fel a gépek zajától hangos munka­helyeket, mint a természeti szépségekben bővelkedő hazai és külföldi tájakat. A dolgozó emberek felé való fordulása elsősorban az ipari témájú képeiben nyilvánul meg. Ezek közül talán a Frontfejtők és a Leszállás c. bányász-kompozíciói a legjelentősebbek, melyek a munka heroizmusát és az emberi egymásrautaltságot tükrözik. Számos művén — így a Cséplés­en is— a mezőgazdasági élet egy-egy tipikus jelenetét örökítette meg. Alkotásain általában nem zárta le véglegesen a formákat, festményein a néző fantáziáját megmozgató átfogó képszerűségükben jelent­keznek a tárgyak. Figurális képeire jellemző, hogy azokban mindig az ember sajátos meg­ismerését tűzi ki feladatául. Vonzó hatású táj ábrázolásain hol apró házacskákkal meg­rakott szűkgyomrú völgyek sorakoznak, hol meg a szelídvizű Balaton, mint opálos nagy tükör terül el. Világos színtónusú vásznain azonban nemcsak a Pannon-vidék elragadón zöld meztelenségét festette meg, hanem művészetét a tág horizontú alföldi tájak s a Tisza menti környezet is megihlették. E tematikai gyarapodás az 1957-ben történt Szegedre helyezésével függ össze, amikor is az itteni pedagógiai főiskola rajz­tanszékének vezetője lett. A közel nyolc éven át tartó szegedi rajztanári működése, nevelői-alkotói munkásságának egymással összefüggő megosztottságát plasztikusabbá tette. Lakhelye és műterme a Mecsek térsé­géhez kötötték. Ott jöttek létre alkotásai, kivéve azokat, melyeket egy-egy külföldi útiélményként időközben a Szovjetunióban, Romániában, Olaszországban, Jugoszláviá­ban vagy Csehszlovákiában festett. Számára — ahogyan ő említette — Szeged a művé­szeti és rajzpedagógiai gondolkodás szellemi légkörét, Pécs a gondolatok művészi meg­valósításának műhelyét jelentette. Buday Lajos egyre jobban kiteljesedő ábrázolásbeli tevékenységét jelzi, hogy 1959-ben Pécsett és Szegeden rendezett figyelemre méltó gyűjteményes kiállításokat. Ugyanez évben a Pécsi katonalázadás 1918 c. alkotását Baranya megye Tanácsköztársasági Jubi­leumi Pályadíjával tüntették ki. 1961-ben pedig a Könyvnap c. festményével Szeged város képzőművészeti díját nyerte el. El­ismerést érdemlően szerepelt még a Szegedi Tanárképző Főiskola művésztanárainak 1962-ben és az idén tavasszal létrehozott csoporttárlatain. Nem könnyű manapság az ismeretterjesz­tés a képzőművészetben sem. A felfrissült formavilág a közönségtől is nagyobb erő­feszítést kíván. Az alapismereteken túl a különböző művészegyéniségek törekvéseinek megértését. Modern művészet, modern látás­kultúra nélkül elsorvad, vagy félresiklik. A kiállítások, könyvek, folyóiratok örvendetes statisztikai adatai mögött még meghúzódhat az esztétikai analfabetizmus vagy ami még rosszabb, az érdektelenség. A hideg levegő­réteg, amely a művész és a néző közé néhány év óta belopakodott — sajnos — szilárdan tartja magát. Ez azt a furcsa ellentmondást hozza magával, hogy képzőművészetünk színesebb új szakasza, a kifejezési módszerek széles mezőnyű versenye egyre kevesebb érdeklődőt vonz. Az igazán értők tábora kicsiny. Ezért felelősek a művészettörténészek és kritikusok is. A végletesen szubjektívvá lett értékelés, az alapfokú népművelő munkát el­hárító arisztokratizmus is hozzájárult e nehéz helyzet kialakulásához. Az elméleti írások és a modern művészetről szóló előadások átfogó tájékoztatás helyett kiragadott témákat vállal­nak csupán, s a szakértők saját szájuk íze, saját ízlésük szerint alakítják át visszamenő­leg is művészetünk történetét. A művek helyett saját elképzeléseiket helyezik a középpontba, és teóriájuk igazolására a hami­sítástól sem riadnak vissza. Mert hamisítás­nak számít a fejlődés párhuzamosan futó jelenségeinek leszűkítése, egyikének-másiká­­nak elhallgatása is. A befejezett és most ki­alakuló életművek csendes harcot vívnak egymással a történeti, kritikai megnyilatko­zz immár három évtizede tartó megfeszí­­tett erővel végzett oktató-nevelői és művészi­alkotói munka Buday Lajos egészségét annyira megviselte, hogy 1961-ben kényte­len volt a Szegeden betöltött főiskolai rajz­tanszék vezetése alóli felmentését kérni. Még néhány évi küzdelem következett ezután, melyet alkotószelleme az egyre el­hatalmasodó betegségével szemben vívott. Végül is szegedi tanártársaival való pár hónappal ezelőtti közös bemutatkozásuk után, Pécsett, 1965. június 4-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Utoljára festett művei, a kéklé egű, napsütéses itáliai képek, nemcsak az ő búcsúzkodó napjait ragyogták be, de szimbólumaivá váltak a mi fény és boldogság utáni vágyainknak is. Buday Lajos egész művészi magatartása a realizmus mélyebb összefüggéseinek megértésére irá­nyult. Ez azonban számára soha sem volt mereven értelmezett kifejezési kategória. Megbecsülést keltő pályafutásának törekvé­séről, közvetlen halála előtt így vallott: — ,,A művész célja, hogy segít a mások által ér­zettet, de meg nem fogalmazottat kimondani, a részben az egészet a kor hangján megvalósí­tani. Munkámról és magamról szólva szeret­ném remélni, hogy e leírt és a képekben is ott rejlő­ gondolat segít megvilágítani terveket, szándékokat„ . . . . . Szelesi Zoltán másokban, és ebben a harcban naponta új győztesek és legyőzöttek hevernek a csata­téren. Kibányásszuk az eddig észre sem vett vagy méltatlanul félretett drágaköveket, s máris szemétbe dobjuk a régit. Így kerülnek mesterek és irányzatok ismét süllyesztőbe, mert a pillanatnyilag uralkodó kritikusi fel­fogással nem egyeznek. Tapintatos félre­­állítás lesz a sorsa a festőnek, szobrásznak, mintha munkássága nem is létezett volna. A jószándékú író, előadó pedig azt hiszi, hogy éppen azzal tesz eleget a kötelező tiszteletnek, ha az általa ballépésnek ítélt művészi felfogást figyelemre sem méltatja. Persze megjelennek egymásnak ellentmondó vélemények is, nem minden kritikus vall azonos szemléletet, s nem mindenki vindi­kálja magának a drótnélküli távíró mintájára felfedezett, művek nélküli művészettörténet­írás jogát. Csakhogy a szegény olvasó a szubjektív szövevényben bukdácsolva végül maga sem tudja már, hogy mi az igazi, mi a hamis. Viták nincsenek, záróközlemény nem jelenik meg. Senki sem vonja kétségbe azt a jogot, hogy művészetünk elemzői maguk keressék meg a fejlődés fővonalát, ez azonban nem szakadhat el az adott társadalmi-történelmi helyzettől, s nem jelentheti a kedvenc stílus erőszakos trónraültetését, így születnek az egyes korszakok megítélésében a hamisítá­sok. — Hibás volt a szemlélet, amely egyedül a Munkácsyban gyökerező, Alföld közvetí­tette drámai képformálást fogadta el, szűkítő tendencia érvényesült a magyar impresszio­nisták és posztnagybányaiak egyeduralmá­ban, vakvágányra vitt az akadémikus tér- MÓDSZERES KÉPZŐMŰVÉSZETI NEVELÉST!

Next