Művészet, 1965 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1965 / 10. szám
Buday Lajos 1911. december 21-én Tapolcán (Zala m.) született. Atyja rajztanár volt, akinek tevékenysége fia érdeklődését kezdettől fogva meghatározta. Középiskoláit Pápán végezte, majd érettségi után, 1930-ban, a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol festészeti tanulmányait Réti Istvánnál kezdte. Az általa közvetített nagybányai eredmények átvétele, Buday festészeti kibontakozásának alapjaivá váltak. A jeles magyar mestertől, nemcsak a bensőséges szemléletből fakadó lírai ábrázolásra kapott ösztönzést, hanem a kiváló művésznevelő teoretikus-pedagógus szellemisége is mélyen hatott rá. Ebből adódik, hogy Buday pályája, a figyelemre méltó pikturális értékek mellett, jelentős rajzpedagógiai szakirodalmi munkásságot is felölel. E tárgykörből több olyan fontos dolgozatot írt, mint a „Képi és logikai megismerés viszonya a rajzi nevelésben”, valamint „A magyar rajzoktatás száz éve (1800— 1900)”, melyek a pécsi, illetve a szegedi pedagógiai főiskolák évkönyveiben jelentek meg. Rajztanári oklevelét 1935-ben szerezte meg. Utána a Képzőművészeti Főiskola akvarell és módszertan tanszékén ösztöndíjas tanársegéd lett Baranski E. László osztályán. Itt sajátította el Buday a vízfestés műfaji tudnivalóit, mely piktúrájában mint friss benyomásokat rögzítő kifejezésmód jelentős hangsúlyt kap. A Rába, a Havasi pásztor, a Moszkvai Metro és az Efuriai strand c. gazdag koloritú lapjai későbbi érett akvarelltechnikájának sikeres műveivé váltak. Első gyűjteményes kiállítását 1937-ben Pápán rendezte meg, ahol fiatal rajztanárként dolgozott. Az alatt az évtized alatt, amit e patinás múltú városkában eltöltött, a helyi művészek közös bemutatkozásain kívül számos alkalommal részt vett a Műcsarnok budapesti tárlatain is. 1948-ban megbízták a Pécsi Pedagógiai Főiskola rajztanszékének irányításával. Újabb önálló kiállítása 1955- ben volt, s a Mecseki szőlőskertek c. alkotásával a város tájkép-díját nyerte el. Buday ábrázolási érdeklődése indulásától fogva sokrétűnek mondható. Éppoly szívesen kereste fel a gépek zajától hangos munkahelyeket, mint a természeti szépségekben bővelkedő hazai és külföldi tájakat. A dolgozó emberek felé való fordulása elsősorban az ipari témájú képeiben nyilvánul meg. Ezek közül talán a Frontfejtők és a Leszállás c. bányász-kompozíciói a legjelentősebbek, melyek a munka heroizmusát és az emberi egymásrautaltságot tükrözik. Számos művén — így a Cséplésen is— a mezőgazdasági élet egy-egy tipikus jelenetét örökítette meg. Alkotásain általában nem zárta le véglegesen a formákat, festményein a néző fantáziáját megmozgató átfogó képszerűségükben jelentkeznek a tárgyak. Figurális képeire jellemző, hogy azokban mindig az ember sajátos megismerését tűzi ki feladatául. Vonzó hatású táj ábrázolásain hol apró házacskákkal megrakott szűkgyomrú völgyek sorakoznak, hol meg a szelídvizű Balaton, mint opálos nagy tükör terül el. Világos színtónusú vásznain azonban nemcsak a Pannon-vidék elragadón zöld meztelenségét festette meg, hanem művészetét a tág horizontú alföldi tájak s a Tisza menti környezet is megihlették. E tematikai gyarapodás az 1957-ben történt Szegedre helyezésével függ össze, amikor is az itteni pedagógiai főiskola rajztanszékének vezetője lett. A közel nyolc éven át tartó szegedi rajztanári működése, nevelői-alkotói munkásságának egymással összefüggő megosztottságát plasztikusabbá tette. Lakhelye és műterme a Mecsek térségéhez kötötték. Ott jöttek létre alkotásai, kivéve azokat, melyeket egy-egy külföldi útiélményként időközben a Szovjetunióban, Romániában, Olaszországban, Jugoszláviában vagy Csehszlovákiában festett. Számára — ahogyan ő említette — Szeged a művészeti és rajzpedagógiai gondolkodás szellemi légkörét, Pécs a gondolatok művészi megvalósításának műhelyét jelentette. Buday Lajos egyre jobban kiteljesedő ábrázolásbeli tevékenységét jelzi, hogy 1959-ben Pécsett és Szegeden rendezett figyelemre méltó gyűjteményes kiállításokat. Ugyanez évben a Pécsi katonalázadás 1918 c. alkotását Baranya megye Tanácsköztársasági Jubileumi Pályadíjával tüntették ki. 1961-ben pedig a Könyvnap c. festményével Szeged város képzőművészeti díját nyerte el. Elismerést érdemlően szerepelt még a Szegedi Tanárképző Főiskola művésztanárainak 1962-ben és az idén tavasszal létrehozott csoporttárlatain. Nem könnyű manapság az ismeretterjesztés a képzőművészetben sem. A felfrissült formavilág a közönségtől is nagyobb erőfeszítést kíván. Az alapismereteken túl a különböző művészegyéniségek törekvéseinek megértését. Modern művészet, modern látáskultúra nélkül elsorvad, vagy félresiklik. A kiállítások, könyvek, folyóiratok örvendetes statisztikai adatai mögött még meghúzódhat az esztétikai analfabetizmus vagy ami még rosszabb, az érdektelenség. A hideg levegőréteg, amely a művész és a néző közé néhány év óta belopakodott — sajnos — szilárdan tartja magát. Ez azt a furcsa ellentmondást hozza magával, hogy képzőművészetünk színesebb új szakasza, a kifejezési módszerek széles mezőnyű versenye egyre kevesebb érdeklődőt vonz. Az igazán értők tábora kicsiny. Ezért felelősek a művészettörténészek és kritikusok is. A végletesen szubjektívvá lett értékelés, az alapfokú népművelő munkát elhárító arisztokratizmus is hozzájárult e nehéz helyzet kialakulásához. Az elméleti írások és a modern művészetről szóló előadások átfogó tájékoztatás helyett kiragadott témákat vállalnak csupán, s a szakértők saját szájuk íze, saját ízlésük szerint alakítják át visszamenőleg is művészetünk történetét. A művek helyett saját elképzeléseiket helyezik a középpontba, és teóriájuk igazolására a hamisítástól sem riadnak vissza. Mert hamisításnak számít a fejlődés párhuzamosan futó jelenségeinek leszűkítése, egyikének-másikának elhallgatása is. A befejezett és most kialakuló életművek csendes harcot vívnak egymással a történeti, kritikai megnyilatkozz immár három évtizede tartó megfeszített erővel végzett oktató-nevelői és művészialkotói munka Buday Lajos egészségét annyira megviselte, hogy 1961-ben kénytelen volt a Szegeden betöltött főiskolai rajztanszék vezetése alóli felmentését kérni. Még néhány évi küzdelem következett ezután, melyet alkotószelleme az egyre elhatalmasodó betegségével szemben vívott. Végül is szegedi tanártársaival való pár hónappal ezelőtti közös bemutatkozásuk után, Pécsett, 1965. június 4-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Utoljára festett művei, a kéklé egű, napsütéses itáliai képek, nemcsak az ő búcsúzkodó napjait ragyogták be, de szimbólumaivá váltak a mi fény és boldogság utáni vágyainknak is. Buday Lajos egész művészi magatartása a realizmus mélyebb összefüggéseinek megértésére irányult. Ez azonban számára soha sem volt mereven értelmezett kifejezési kategória. Megbecsülést keltő pályafutásának törekvéséről, közvetlen halála előtt így vallott: — ,,A művész célja, hogy segít a mások által érzettet, de meg nem fogalmazottat kimondani, a részben az egészet a kor hangján megvalósítani. Munkámról és magamról szólva szeretném remélni, hogy e leírt és a képekben is ott rejlő gondolat segít megvilágítani terveket, szándékokat„ . . . . . Szelesi Zoltán másokban, és ebben a harcban naponta új győztesek és legyőzöttek hevernek a csatatéren. Kibányásszuk az eddig észre sem vett vagy méltatlanul félretett drágaköveket, s máris szemétbe dobjuk a régit. Így kerülnek mesterek és irányzatok ismét süllyesztőbe, mert a pillanatnyilag uralkodó kritikusi felfogással nem egyeznek. Tapintatos félreállítás lesz a sorsa a festőnek, szobrásznak, mintha munkássága nem is létezett volna. A jószándékú író, előadó pedig azt hiszi, hogy éppen azzal tesz eleget a kötelező tiszteletnek, ha az általa ballépésnek ítélt művészi felfogást figyelemre sem méltatja. Persze megjelennek egymásnak ellentmondó vélemények is, nem minden kritikus vall azonos szemléletet, s nem mindenki vindikálja magának a drótnélküli távíró mintájára felfedezett, művek nélküli művészettörténetírás jogát. Csakhogy a szegény olvasó a szubjektív szövevényben bukdácsolva végül maga sem tudja már, hogy mi az igazi, mi a hamis. Viták nincsenek, záróközlemény nem jelenik meg. Senki sem vonja kétségbe azt a jogot, hogy művészetünk elemzői maguk keressék meg a fejlődés fővonalát, ez azonban nem szakadhat el az adott társadalmi-történelmi helyzettől, s nem jelentheti a kedvenc stílus erőszakos trónraültetését, így születnek az egyes korszakok megítélésében a hamisítások. — Hibás volt a szemlélet, amely egyedül a Munkácsyban gyökerező, Alföld közvetítette drámai képformálást fogadta el, szűkítő tendencia érvényesült a magyar impresszionisták és posztnagybányaiak egyeduralmában, vakvágányra vitt az akadémikus tér- MÓDSZERES KÉPZŐMŰVÉSZETI NEVELÉST!