Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 2. szám
Lehetetlen a muzeális rangra emelkedett mesterművek hosszú sorát rendre méltatnunk, ezért csak irányzatos profilírozással, beállítottság szerinti szemelvényekben ragadhatunk itt ki néhány alkotást. A véletlen játékaira építő alkotásmód jellegzetes példáit Michaux sodró dinamizmusú mozgás-ábrázolásai, Gh. Adam, vagy R. Duvillier egyikmásik kompozíciója adja. A harmincas évek expresszív formaújításának szellemét André Lhote csodálatos akvarell-tájképe és Marcel Gromaire remek tollrajzos munkáscsaládja reprezentálja. O. Wolf zsigerelő biologizmusa a rút esztétikai kategóriáját veti fel és szellemben rokon George Grosz antropológiai pesszimizmusával. A kiállítás, mint csepp a tengert tükrözi a századkezdettől napjainkig tartó képzőművészeti átalakulást. „Szép az, ami a művésznek tetszik”, hangzik a tán soha meg sem fogalmazott világdogmája e szubjektív művészeknek, mellyel fenekestül felborítanak minden korábbi esztétikai értékítéletet. A „homo ludens” mellé odaszegődtetik a „pictor ludens” fogalmát, ki már játékosan úgy fülel a színek és vonalak harmóniájára (esetleg kakofóniájára!) miként a zongorán vaktában pötyögtető komponista. A közérthetőség igényének szuverén és autokratikus bagatellizálásával a kísérletező élcsapat művészei nyilván nem nyernek jogot egyben a közélvezhetőség igényének semmibevevéséhez. A kiállításon szereplő mesterek nagy része immár muzeális rangra emelkedett alkotásaival éppen abban különbözik a konjunkturális, efemer kísérletezők szabadcsapataitól, hogy tárgytalan kompozíciókkal is asszonáns, ujjongó hangokat képesek felcsendíteni még a laikus, de kulturált tárlatlátogató szépségre fogékony lelki membránján is. A geometrikus optikai művészetet Vásárhelyi (Vasarely) két raffinált felépítésű, komplementer színek mágiájából összeálló táblaképe képviseli legmeggyőzőbben. Vannak persze a kiállított művek között olyanok is, melyek számunkra csak az érdekesség szintjét érik el anélkül, hogy esztétikai kielégültséget hagynának a szemlélőben. Divatdiktálta átértékelésük ideje feltehetően végetér majd akkor, ha a túlgazdagok sznobizmusának, s a túlszegények látási kulturálatlanságának felszámolása után megnő a közönség esztétikai igényessége, ízlése, és önálló ítélőképessége, s az egyetemesen kötelező érvényt szerzett új esztétikai törvényszerűségek tudományosan is kimunkált rendszere tisztán áll előttünk. 50. Október a plakátművészetben Kiállítás a Néphadsereg Központi Klubjának nyári helyiségében A plakát tudvalevőleg a politikai és üzleti agitáció eszköze, mely az esztétika szép arany hídján hivatott átvezetni a szemlélőt a politikailag vagy gazdaságilag kívánandó világ ígéretföldjére. Kétségtelen, hogy mindenkor kényelmesebb és biztonságosabb vállalkozás áruplakátot vagy úgynevezett kulturális plakátot, tehát kiállítási, színházi vagy könyvplakátot alkotni, mint egy tervezett új világ megvalósításához párthíveket, harcostársakat toborozni. Érthető ez, hiszen egy új világ kialakítása szükségszerűen a régi elsorvasztásával jár együtt, s így természetszerűleg kiváltja a régi életformákhoz, politikai nézetekhez ragaszkodók ellenérzéseit, revansizmusát. A politikai plakát tehát bonyolult, kényes műfaj, mert nemcsak egész művészt, de egész embert is kíván. Olyat, ki bátran hitet mer tenni meggyőződése mellett, de ugyanakkor magas művészi szinten is képes előadni mondanivalóját. Nem kétséges, sőt logikalag szükségszerű, hogy a kommunista világnézet, az Októberi Forradalom által megtestesített eszmék akkor találtak legszerencsésebb plakátbeli vetületükre, mikor az érzelem, a meggyőződés őszintesége, s a bátor emberi kiállás találkozott a művészi magasrendűség és megjelenítő készség optimumával. Ez az időszak a Szovjetunióban zömmel az 1917-et követő első néhány esztendőre esett, Magyarországon 1918 —19-re (nem beszélve persze a szociáldemokrácia pártharcának a tízes évek első felére eső, Bíró Mihály rajzolta plakátjairól!), majd 1945-re, mikor egy tudatában meghasadt társadalmat kellett intenzív agitációval meggyőzni a szocializmus sikerei és kilátásai felől. Mivel a politikai plakát esetében az esztétikai hatás mellett a kifejezés erőteljessége, lendülete, szuggesztív egyértelműsége a döntő tényező (szemben a nem politikai plakáttal, melynél az ötlet, s a színek és vonalak szépségének sokféle cselfogása a lényegesebb) szükségképpen azok a művészek bizonyultak a politikai plakát legeredményesebb művelőinek, kik személyiségük teljes bevetésével művelték ezt a koronként eléggé kockázatos műfajt. Tehát: az oroszoknál legfőképp Moor, Deni, Cseremnyih, Majakovszkij, a magyaroknál Bíró Mihály, Berény Róbert, Uitz Béla, Pór Bertalan, Konecsni György, Ék Sándor, a németeknél Käthe Kollwitz és John Heartfield. Kívülük persze sokan mások is, ők azonban e műfajban a szuggesztivitást, az agitatív, sőt olykor szatirikus erő maximumát valósították meg. A forradalom fent idézett hőskoraitól eltekintve, a politikai ideológia plakátművészete jobbára az évfordulók protokolláris megünneplésének nyugodtabb, esztétikai finomságokban tán gazdagabb, de meggyőző erőben jóval mérsékeltebb regiszter-tartományára zsugorodott, mely — különösen Magyarországon — a művészekből csak viszonylag ritkán csiholt ki átütő erejű alkotásokat. A most megrendezett kiállításon látható magyar anyag erősségei az 1919-es, immár klasszikussá vált teljesítmények: Berény Vörös matróza, Pór Bertalan óriás méretű, freskó-igényű kompozíciója, Uitz Béla toborzóplakátja. Mellettük jelentéset nyújtanak Konecsni lapjai, Hincz Gyula szép magyar —szovjet plakátja, Balogh István emberfeletti méretű Lenin-feje. Nem kétséges, hogy Ék Sándor terjedelmes plakát terméséből a művész 1945. évi Új Szó-plakátjánál jellemzőbbet is lehetett volna kiállítani. Magyarországon kívül a kiállításon Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, s a népi demokratikus Németország plakátanyaga szerepel és csak fájlalhatjuk, hogy a Szovjetunió kipróbált politikai plakátművészetéből ezúttal nem kapunk ízelítőt. A kiállított plakátanyagból a bolgár művészek alkotásai már csak azért is kellemes meglepetésként emelkednek ki, mert Bulgária plakátművészetéről budapesti kiállító teremben 1945 óta nem alkothattunk magunknak hitelt érdemlő képet. A most kínálkozó alkalommal eleven, élénk és könnyedségében is szabatos plakátművészet körvonalai bontakoznak ki előttünk. A franciás üdeség, az ecsetrajzos virtuozitás mögül is megbízható, reális valóságszemlélet süt felénk az egyik legjobb bolgár művész, Alekszander Popilov drámaian ellenpontozott lovasrohamából, de hasonlóan friss lendületet mutat a többi itt szereplő művész alkotásainak jó része is. A bolgár plakátok a színbeli ökonómiával, a betűk és a képi ábrázolás megnyerő kiegyensúlyozottságával és artisztikumával érik el maradandó művészi és propaganda hatásukat. A kiállított mintegy tucatnyi plakátalkotás közül — melyek mindegyike legfrissebb, 1967. évi dátumot visel — még Jordan és Ivan Petrov, valamint Ivan Bogdanov alkotásait kell külön kiemelni. A bolgárokhoz hasonlóan kevéssé ismertek tárlatlátogató közönségünk előtt az NDK plakátművészeinek munkái is. Világos tónusok, jól kisúlyozott, mérlegelő betű- és folthatás talán a legáltalánosabban érvényesülő jellemvonása e különböző évjáratokból származó német plakátoknak. Egy 1927-ben készült H. M. P. kétjegyű évforduló-plakát még Bíró Mihályéval rokon rajzosságot mutat, míg Prof. Wittkugel 1957-ből datált, lobogót évszámokkal egybesűrítő lapja a weimari Bauhaus „új tárgyilagosságának” utórezgéseit csendíti fel. J. Heartfield fotórealizmusát jól kompenzálja Margit Kinast finom költőisége. A ceruzarajz, a tipografizált betű, s az áttetsző, fémesen csillogó tüzes színek szépségét a csehek egyik-másik plakátművésze ér e magais. Virágos tollak Plumes fleuries — fjeemucmue nepbH 31