Művészet, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1969 / 3. szám
Gedő Lipót, Koszta József József Koszta — Ihmcecsi Kocma Mindig bátor és harcos. A vidám hang, az olvasmányos fordulatokkal teli történet súlyos problémákra világít rá, ahol a megoldás, az olvasó által igényelt happy end csak nagyon látszólagos lehet. A 30-as évek Magyarországa ez, amikor „A művészeti kormányzat szinte teljesen tehetetlenséggel áll szemben a nagy viharral, minthogy anyagiak hiányában még jótanácsot sem tud adni a művészeknek, nem hogy kenyérhez tudná őket segíteni”. (Dr. Gyöngyösi Nándor nyilatkozata 1932-ben.) Gedő elsősorban festőnek érzi magát, és mint a nagybányaiak késői követője mesterének Ferenczy Károlyt vallja. Képeit játékosan vibráló fények jellemzik. „A nyers színfoltokat más más színnel megtörni és ennek ellenére megőrizni a színfolt ragyogását és egységét”— mondja el művészi elképzelését „Forgóajtó” című regényének festőszereplője. Későbbi festményein színei intenzívebbek, töretlenül, erősen érvényesülnek, a vonalak nyugodtak és nem törik meg a formát. Eleinte nála is sokszor találkozunk bibliai jelenetekkel, vagy inkább mondhatnánk egy színben és fényben úszó álomvilággal. A bibliai témák idővel elmaradnak, ahogy egyre inkább a valóság felé fordul. A „Művész Élet” című lap riporterének arra a kérdésére, nem árt-e művészetének a hírlaprajzolás, azt válaszolja, hogy eleinte maga is ettől tartott, de mégis vonzotta a város lázas lüktetése, most pedig úgy érzi, inkább használt. Olajfestményein sokszor fest utcajeleneteket. Az utcán járkáló színes tömeg ábrázolása sem jelent azonban kizárólag festői feladatot számára. Kevés fellelhető képei közül az egyiken a járókelők határozottan tüntető tömeggé tömörülnek. A modellek pedig egyre gyakrabban fáradt, munkától és szegénységtől elgyötrött munkásemberek. Bár szorgalmasan fest, nevét mégis kis rajzai teszik ismertté a korabeli művészek és újságolvasók előtt. Egy lezárult történelmi korszakba világítanak bele, őszintén, okosan, sokszor keményen, mégis úgy, hogy nem lehet rá megharagudni. Mindig nagyon bátran és egyértelműen áll az elnyomottak mellé. Supka Géza írja róla: „A megoldatlan és mind fenyegetőbb szociális kérdésekre ráeszmél, és a szatíra gyűjtőlencséjén keresztül torzít a kortársak számára”. A pesti utca kimeríthetetlen témaanyaggal szolgál. 1931-ben így nyilatkozik a „Literaturá”-nak: „Minden idegszálamon keresztül érzem, hogy a mai kornak sokkal inkább mint valaha szüksége lenne egy Hogathra, egy Daumiera, vagy Gavarnira, aki a torzkép tükrében mutatná meg kortársainak a gyilkos „tattwanasi”-t, hogy így kacajon keresztül dolgozzék az élet megjavításán, az Ember kifejtésén. Sajnos a körülmények nem alkalmasak sem a politikára, a társadalompolitikára sem. A háború után olyan társadalmi rendszerek kerültek felül, amelyek rendkívül érzékenyek a kritikának még a karikatúrában megnyilvánuló legenyhébb formájával szemben is. A politikai karikatúra tehát, amelynek pedig Jankó, Faragó, Bér óta nagy és szép hagyományai voltak, egyelőre meghalt az érzékenykedés olyan miliőjében, amelyben . . . Moliére vagy Shakespeare is hallgatásra kényszerülne.” Gedő mégis megtalálja a hangot, hogy a karikatúrán keresztül rámutasson a valóságra, ami egy szellemes rajzon ugyan megmosolyogtat, mégis harcos és elevenbe vág. Az élet minden megmozdulására érzékenyen reagál. Apró kis rajzain keresztül a nagyvárosi utcák toprongyos figurái, a tejesember, a szemetes, a hordár, a piaci kofa bejuthatnak a szalonokba, hogy a maguk módján megszólalhassanak. Servus című lapjának állandó rovata a „Daliás idők”, amelyen felvonultatja a háború áldozatait, a rokkantakat, a koldusbotra jutottakat. Az „Aus der Gesellschaft” című rovat címét a társaság lapjaiból veszi át. A képaláírások valóban meg is felelnek a címnek. Csakhogy a rajzokon gondtalanul csevegők a piac sarkában kuporgó, rongyokba burkolt, didergő kofák és hordárok. Bravúros rajzkészséggel veti papírra a legkülönfélébb mozdulatokat, ragadja meg az arcok karakterét. A Színházi Élet apró karikatúráin a színházi világ ismert alakjai szerepelnek egy két vonással kitűnően jellemezve. Sokszor találkozunk rajzain a Karinthy családdal. Karikatúráin megörökíti a kor ismert művészeit, műbarátait, politikusait. Karikatúra sorozatokat készít az Esplanade kávéház, a Japán kávéház, az Országház falaira. „Ceruzája hegyével analizál, gyóntat, ítél, büntet, javít, igazságot oszt, dicsér, halhatatlanná tesz és öl” írja róla a korabeli kritika. Mégis végtelenül megértő az emberekkel szemben. Karikatúrái barátságos fricskák, nem bántóak. Több karikatúra gyűjteménye jelenik meg, ilyenek a „100 színész egy sorban” amit Gellért Lajossal együtt rajzolt, és a „Magyar műgyűjtők és bibliofilek”, melyhez Kernstok Károly írt előszót. A szomszéd országokban is népszerű. Karikatúra sorozatai jelennek meg Ausztriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában. Kedves, vidám, egyénien jellegzetes kis rajzaival egyre több helyen találkozunk. Illusztrál mesekönyveket, nyelvkönyvet, útikalauzt. Derűssé teszi a száraz szöveget, barátságossá enyhíti a népmesék félelmetességét. Fölényes rajzkészségét, jó stílusérzékét igazolják plakátjai is. A művészet különféle területeiről újra és újra visszatér legkedvesebb témájához a gyerekekhez. „Ahogy Molnár Ferenc az irodalomban, Gedő Lipót rajzoló művészetével teszi halhatatlanná a pesti srácot” írja róla Supka Géza, aki,,Literatura” című lapjában 1931-ben hosszan méltatja és a magyar Poulbot-nak nevezi. Rajzaival kapcsolatban sokszor idézik a híres francia grafikust, aki a világ és a művészet számára felfedezte a kis montmartrei utcakölyköket, akiket a francia nép „petits pourbots”-nak nevezett el. Valóban első pillantásra rendkívül erős a rokonság a rajzokon szereplő magyar és francia gyerekek között. De ha jobban megfigyeljük érezzük, hogy Poulbot figurái más világot jelentenek. Az ő alakjai élettől eltiport, reményt vesztett, szívfacsaróan tragikus, elesett kis emberek, szánalomra méltó figurák, akik a koplalástól kiaszottan, egyedül, védtelenül szenvednek, ők a legkiszolgáltatottabbak, akikkel még a családon belül is büntetlenül kegyetlenkedhetnek. Lehetséges, hogy Poulbot rajzai is hozzásegítették Gedőt gyerekalakjai megalkotásához, de végsőképpen nincsenek rokonságban egymással. Ezek a kis utcakölykök, a pesti kis gammok, kedvesek, üdék, talpraesettek. A fővárosi utcákon, a külvárosi házak udvarán megteremtették a maguk birodalmát. Erősek és magabiztosak. Lenézik azokat, akik szervezett kis csoportjukból kirekedtek, és mellettük ügyefogyottnak és szánalmasnak hatnak. Gedő végtelen sok szeretettel közeledik ezekhez az apró emberekhez, akik ismerik az élet minden nehézségét. Rokonai Munkácsy mindig mozgékony és szemfüles, borzas, piszkos inasgyerekeinek. Hatalmas terheket cipelnek, fürgén ugranak néhány fillérért cipőt tisztítani, de ócska, felnőttektől levetett rongyos holmijukban is öntudatosak és magabiztosak maradnak. Csodálatos aktivitással játszanak játékok nélkül. Vállalniok kell az élet terheit és hátukon a rájuk bízott még kisebb testvérrel is gyerekek maradnak. Nincstelen szegénységük fölényes szabadságot és függetlenséget jelent számukra. Chateaubriand azt mondja: „A legszebb napok azok, amelyeken az ifjúkori emlékek keltette érzéseket fejezzük ki”. Az utcákon kószáló gyerekhad képe a mai kor embere számára már egy letűnt világot jelent. És mégis, ezek a meleg emberséggel megformált végtelenül szeretetreméltó külvárosi srácok ma is közel férkőznek hozzánk. Az utca névtelen rongyos kis hadseregének krónikása rajzaival túléli korát. Kertainé Friedrich Klára