Művészet, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1969 / 3. szám
Gedő Lipót Gyerekek Enfants JreMŰ MEGEMLÉKEZÉS GEDŐ LIPÓTRÓL Most lett volna nyolcvan éves a 30-as évek egyik legnépszerűbb grafikusa, Gedő Lipót. Bár kortársai és barátai közül sokan vannak közöttünk, életútjának adatait mégsem volt könnyű feladat összegyűjteni. 1952-ben halt meg. Életének hat évtizede alatt két világháború zajlott le. Ez adja magyarázatát annak, hogy a rávonatkozó, főleg a fővároshoz kapcsolódó emlékek nagy része elkallódott. 1887-ben született Túrkevén. Életrajzában kiemeli azt az esztendőt, amikor a Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly tanítványa. Első gyűjteményes kiállítását 1914-ben rendezi a Művészházban. Ugyanebben az évben behívják katonának, de betegsége miatt rövidesen le is szerelik, és újra a fővárosban van. Mint fiatal rajztanár rövid ideig kültelki iskolákban tanít: Kőbányán, Angyalföldön, Óbudán. Érdeklődve járkál a főváros nyomortelepein, figyeli az életet, friss szemmel sok mindent észrevesz, meglát, megbarátkozik az őt körülvevő gyereksereggel, és rajzolja az utcákon eléjetáruló jeleneteket. Az újságokban leközölt rajzai nyomán neve rövidesen ismertté lesz. 1918-ban munkatársa a forradalmi hangú „Április” című vicclapnak. 1919-ben, mint vezetőségi tag tevékenyen részt vesz a szakszervezet munkájában. Ugyanebben az évben szabadiskolát alapítanak Hermann Lipóttal, ahol ingyen foglalkoznak a tehetséges fiatalokkal. Sokfelé utazik, Prágában, Belgrádban is rajzol és kiállít. Bécsben önálló vicclapot ad ki, a „Servus”-t, mely jóformán teljes egészében az ő munkája. A bátor, harcos és vidám újság egy évig jelenik meg. 1927-től újra Budapesten él. Széles baráti köre van, népszerű tagja a Japán kávéház asztaltársaságának, tevékenyen részt vesz a főváros művészeti életében. Alapító tagja a „Munkácsy Céh”-nek, tagja a „Könyv és reklámművészek egyesületének”, társelnöke a Magyar Újságrajzolók Egyesületének. Állandó rajzolója a Simplicissimus, a Jugend, a Lustige Blätter, a Weltkunst című külföldi és jóformán valamennyi magyar illusztrált lapnak. (Újság, Lantos, Magazin, Bolond Istók, Fidibusz, Borsszem Jankó, Figaró, Újság, Színházi Élet.) Több állandó rovatot vezet, melyek bravúros rajztudása és szellemes ötletei révén válnak népszerűvé. A kiállítási katalógusokban sűrűn szerepel neve és önállóan is kiállít. Festőnek vallja magát, de neve mint grafikus válik egyre ismertebbé. 1934-ben megkapja a Szinyei társaság grafikai díját, a Zichy Mihály díjat. A „Művészet” című folyóirat ebből az alkalomból hosszabb cikkben ismerteti munkásságát. A cikk írója dr. Eisler Mihály József így jellemzi: „Felelőtlen mégis találó gúnyorosságok, ártatlanság színébe burkolt sértés és az igazmondásnak olyan meggyőző hite, hogy semmiképpen nem lehet és szabad haragudni értük.” A cikk kiemeli nagyszerű emberlátását. Lázár Béla a Szinyei társaság részére készített jelentésében vérbeli grafikusnak mondja, aki mélyen belelát az emberekbe, és akit játszi könnyedség és elragadó mélység jellemez. Gedő kifogyhatatlan gazdagsággal ontja a cikkeket és rajzokat. 1939-ben már a hitleri birodalom árnyékában élünk, amikor kihívják az Egyesült Államokba, hogy „Jánosból Jonny lesz” című ifjúsági regényét angol nyelven is kiadják, esetleg meg is filmesítsék. Az anyagi bizonytalanság, a fenyegető rémuralom elől menekül, amikor a minden idegszálával a fővároshoz kapcsolódó művész rászánja magát arra, hogy kivándoroljon. „Gedő New-York-ban van” jegyzi fel 1939-ben jóbarátja Hermann Lipót. Gedő kétségbeesetten vágyódik haza, az otthon, a barátok közé. Honvágytól megkínzottan írja a leveleket Amerikából Hermann Lipóthoz: „Azt írod, hogy Neked nincs kedved dolgozni. Nekem sajnos muszáj. De esténként, ha egyedül vagyok, hazagondolok”. Neve rövidesen kint is ismertté válik. Bár regényeit nem filmesítik meg, mint ahogy remélte és mint amivel biztatták, de megjelennek és irodalmi sikerei további írásra ösztönzik. Nagy sikerrel játszák színdarabját, és a magyar nyelvű sajtó rendszeresen közli verseit. Emellett sokat fest. Kitűnő karakterérzékét hamar felfedezik, és mint kiváló portréfestőt ellátják munkával. A sűrűn befutó megrendelések biztosítják gondtalan megélhetését, de mégsem megelégedett. Szomorúan írja haza, hogy a rajzolásról le kell mondania, mert a karikatúrának nincs kint tere. 1952-ben hal meg New Yorkban. A lapok meleg sorokban búcsúznak tőle, és a Times műkritikusa mint a kint élő magyar művészgeneráció egyik kiváló tagjáról emlékezik meg. Egész életén keresztül kiapadhatatlan energiával, csodálatos ötletgazdagsággal fest, rajzol és ír. Pályája elején, igénytelen külsejű kis verseskötetében írja: Az úttalan úton vad bogáncs megtépett Sebes lábam térdig fövénybe lépett Nem ismerem még, hogy mi a siker csak azt tudom, hogy menni kell. Regényei nem jelentenek súlyos és színvonalas irodalmat, nem is ezzel az igénnyel jelennek meg. De sohasem tagadja meg önmagát. 12