Művészet, 1978 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7. szám
letek azonosságára is ügyelve, tárgyhűségre törekszik. Nem azonos a pop arttal, s biedermeier realizmusnak sem ítélhető. De a hagyományosnak nevezhető szobrászat formai summázatait sem követi. A stílusszentségeket elvető, profán, naturalista formákkal szól a magasztosról. Úgy tetszik, mintha Varga Imre felismerte volna, hogy tárgyiasult korunkban restelkedve beszélünk, és ha szólunk, csak profán szavakat ejtünk a magasztosról, hogy mindez nem az érzelmi fedezet hiánya miatt történik, hanem mert nehezen válunk új érzelmi közösséggé, s egyéni életünkben is könnyen belenyugszunk a kimondhatatlanba. Lehet, hogy az alkotó maga nem pontosan ezekkel a szavakkal fogalmazná szobra üzenetének indoklását, de mindenképpen ilyen tartalmi meggondolásokra utal e szoborelőadás formahangjának megválasztása. A formahang tudatos megválasztása a technikai és formai ismereteket fölényesen birtokló és uraló szobrász lehetősége. A képzőművészek, szobrászok többsége úgy dolgozik, ahogy tud. Varga Imre - ahogy akar. A Kulich Gyula-emlékmű magasztos tartalmát a klasszicista formák sematizmussá sekélyesítenék. A patetikus formák elvennék hitelét. Az absztrakt formák pedig nem alkalmasak önmagukon túlmutató tartalmak közvetítésére. Tudatos tehát a valódiságot célzó formálási mód megválasztása. Megidézi a történést, a tragédia beteljesedését úgy, ahogy az a legtöbb valószínűség szerint történhetett. A tragédia egyéni is lehetne, az általános érvényű, ok-okozati összefüggésekre utaló szoborkompozíció egésze s a tovább élő, új leveleket nevelő fa hirdeti az áldozat magasztosságát, amit Kulich Gyula értünk, az emberiség sorsának jobbra fordulásáért vállalt. Tisztelvén a mű mondását, mégis leírom észrevételeimet, amik e mű elhelyezését tapasztalva, a helyszínen születtek. Szokatlan és meghökkentően újszerű köztéren látni Varga Imrének ezt az áttételes szimbolikájú, bár közérthető emlékművét. Megszokásunk belső térbe, kiállítási terembe kívánná, közelibb szemlélésre. Ott s úgy jobb lehetőség adódna a mű közlését értékelő meditációra, mint a nagy, lapos térben, amely a formák erejét elszívja. Ettől még a posztamensként alkalmazott dombocska sem menti meg a szobrot, ami a formái észlelésének konkurrenciájaként jelentkező tv-antennák és kémények látványához emeli. Ám a szobrász, s különösen olyan tudatosan alkotó szobrász, mint Varga Imre, érti, tudja s alkotásának részévé teszi a teret is, ahová a szobrát állítja. Tudatos, ha úgy tetszik, koncepciózus szobrászi tette tehát az is, hogy elvállalta a szobrának nem túl szerencsés látványakusztikát adó teret. S mintha nem is annyira az adott köztér foglalkoztatta volna őt, inkább a fogadtatás, a tényleges hatás, a közönség hangulatának, érzelmeinek terei. Tudatos kortársi-szobrászi vállalása az is, hogy a kiállítási termekben, műtermekben zajló belső, képzőművész-szakmai vitára a köztéren, a közönségtől vár döntést. Mindez szokatlan, de önmagában hordozza a művészetünkben és a társadalomban egyaránt kívánatos cselekvési bátorságot. Mesterien megmintázott szobrokat állít Varga Imre a közönség elé. A békéscsabai Kulich Gyula-emlékmű is ilyen. Bár az is igaz, hogy a békéscsabaiak is elsőként csak a kompozíció szokatlanságát érzékelték, s nehezen barátkoznak az 1975- ben felállított emlékmű mélyebb jelentésével, a szobrászat modern eszközeivel megfogalmazott kortársi üzenetével. KOVÁCS GYULA Varga Imre: Kulich Gyula-emlékmű, bronz, fémlemez, 220 cm, 1975, Békéscsaba (fotók Tahin) Békés rxxxxii