Művészet, 1978 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 7. szám

letek azonosságára is ügyelve, tárgyhűségre törekszik. Nem azonos a pop arttal, s bieder­meier realizmusnak sem ítélhető. De a hagyományosnak nevezhető szobrászat for­mai summázatait sem követi. A stílus­szentségeket elvető, profán, naturalista for­mákkal szól a magasztosról. Úgy tetszik, mintha Varga Imre felismerte volna, hogy tárgyiasult korunkban restelkedve beszé­lünk, és ha szólunk, csak profán szavakat ejtünk a magasztosról, hogy mindez nem az érzelmi fedezet hiánya miatt történik, hanem mert nehezen válunk új érzelmi közösséggé, s egyéni életünkben is könnyen belenyug­szunk a kimondhatatlanba. Lehet, hogy az alkotó maga nem pontosan ezekkel a sza­vakkal fogalmazná szobra üzenetének in­doklását, de mindenképpen ilyen tartalmi meggondolásokra utal e szoborelőadás for­mahangjának megválasztása. A formahang tudatos megválasztása a technikai és formai ismereteket fölényesen birtokló és uraló szobrász lehetősége. A képzőművészek, szobrászok többsége úgy dolgozik, ahogy tud. Varga Imre - ahogy akar. A Kulich Gyula-emlékmű magasztos tartalmát a klas­­­­szicista formák sematizmussá sekélyesíte­­nék. A patetikus formák elvennék hitelét. Az absztrakt formák pedig nem alkalmasak önmagukon túlmutató tartalmak közvetíté­sére. Tudatos tehát a valódiságot célzó for­málási mód megválasztása. Megidézi a tör­ténést, a tragédia beteljesedését úgy, ahogy az a legtöbb valószínűség szerint történhe­tett. A tragédia egyéni is lehetne, az általános érvényű, ok-okozati összefüggésekre utaló szoborkompozíció egésze s a tovább élő, új leveleket nevelő fa hirdeti az áldozat magasztosságát, amit Kulich Gyula értünk, az emberiség sorsának jobbra fordulásáért vállalt. Tisztelvén a mű mondását, mégis leírom észrevételeimet, amik e mű elhe­lyezését tapasztalva, a helyszínen születtek. Szokatlan és meghökkentően újszerű­­ köz­téren látni Varga Imrének ezt az áttételes szimbolikájú, bár közérthető emlékművét. Megszokásunk belső térbe, kiállítási terem­be kívánná, közelibb szemlélésre. Ott s úgy jobb lehetőség adódna a mű közlését érté­kelő meditációra, mint a nagy, lapos térben, amely a formák erejét elszívja. Ettől még a posztamensként alkalmazott dombocska sem menti meg a szobrot, ami a formái észlelésének konkurrenciájaként jelentkező tv-antennák és kémények látványához emeli. Ám a szobrász, s különösen olyan tudatosan alkotó szobrász, mint Varga Imre, érti, tudja s alkotásának részévé teszi a teret is, ahová a szobrát állítja. Tudatos, ha úgy tetszik, koncepciózus szobrászi tette tehát az is, hogy elvállalta a szobrának nem túl szerencsés látványakusztikát adó teret. S mintha nem is annyira az adott köztér foglalkoztatta volna őt, inkább a fogadtatás, a tényleges hatás, a közönség hangulatának, érzelmeinek terei. Tudatos kortársi-szobrá­­szi vállalása az is, hogy a kiállítási termek­ben, műtermekben zajló belső, képző­művész-szakmai vitára a köztéren, a közön­ségtől vár döntést. Mindez szokatlan, de önmagában hordozza a művészetünkben és a társadalomban egyaránt kívánatos cselek­vési bátorságot. Mesterien megmintázott szobrokat állít Varga Imre a közönség elé. A békéscsabai Kulich Gyula-emlékmű is ilyen. Bár az is igaz, hogy a békéscsabaiak is elsőként csak a kompozíció szokatlanságát érzékelték, s nehezen barátkoznak az 1975- ben felállított emlékmű mélyebb jelentésé­vel, a szobrászat modern eszközeivel meg­fogalmazott kortársi üzenetével. KOVÁCS GYULA Varga Imre: Kulich Gyula-emlékmű, bronz, fémlemez, 220 cm, 1975, Békéscsaba (fotók Tahin) Békés rxxxxii

Next