Művészet, 1981 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám
arra, hogy forrásvidékeit a formatartó antik-reneszánsz építészet tájékán keressük. A hatás több áttételen keresztül érinthette meg. Kevés életrajzi adatából (tősgyökeres budapesti) következtethetjük, hogy igazi élménye - s mint vallja: „mestere" - a két körút közötti, vakolatpárkányokban, ívekben, profilokban és gipszmaszkokban, széria-atlaszokban pompázó, századvégi eklektikából született városnegyedek látványa. Itt született, itt él ma is. Csak tekintetét kell felemelnie a forgatagból, s bőségesen meríthet a „forrásból". De ez még mindig csak a kiindulást magyarázza. Felvidéki András műveinek újszerűsége (eredetiségei?) többet sejtet. Szülőanyja talán a dacos ellenszegülés, a már végletekig kiaknázott tárgytalan művészet kiváltotta reakció. Lapjait objektivitás, a hagyományok, a folytonosság vállalása és dokumentálásának igénye jellemzi. A kivitel pedig a manuális munka becsét igyekszik helyreállítani. Miközben ezt nyugtázzuk, valami különös épületelem-raktár képe rémlik fel előttünk, ahol nagyon is kézzelfogható, közönséges (gipszből öntött) tárgyak halmozódnak, de előre megszabott rendnek, belső törvényeknek engedelmeskedve. Egy-egy konstrukció soha nem volt kapcsolatot létesít az alig illeszthető alakzatok között. Látszólag mellérendelt viszony ez, de a teremtő fantázia képes a perspektíva, vagy az egy- és kétméteres távlat törvényei segítségével elhihetővé tenni számunkra. Bábel tornyát, a könnyedén suhanó ormótlan „repülő testet", a ködfelhőn, sötétségen áttörő, kocka alakot öltő „meteort" vagy a „nagy obeliszket" látjuk. Erőteljes ellentét feszül a szertelenebb, sötét háttér és a keményen megjelenő, gazdagon részletezett, gondosan fejlesztett tónusokkal teli „tárgyak" szigorúsága között. Figurális ábrázolásain kevesebb szerep jut az architektonikus elemeknek. Inkább csak keretül szolgálnak az épületplasztikákból gyúrt, funkciójukat, cselekedeteiket tekintve sajnos nagyon is e világi szörnyeknek (Arzenál). A művek keletkezéstörténete arra mutat, hogy alkotójuk élénk képzelőerővel, kísérletező bátorsággal megáldott, jó felkészültségű művész. Nem átallott oldalpillantások helyett a múlthoz nyúlni, s elmúlt korok művészetéből új formákat, új tartalmat felmutató műveket „újítani". Munkássága kíváncsivá tesz bennünket a jövőt illetően is. Salamon Nándor Esztergomi Tárlat Esztergom, Vármúzeum, 1981. május VI. - díszeleg a sorszám az április utolsó napjaiban megnyitott esztergomi kiállítás katalógusának címlapján. Kétévenként rendezett városi seregszemle esetében önmagában is tiszteletre méltó ez a folyamatos teljesítmény. Kisebb településeink közül hány rendezhet, rendezhetne önerőből, az alkotó hétköznapokat és ünnepnapokat is a tágabb közigazgatási határokon belül élő, sajátjának vallott és érzett művészeinek munkáiból kiállítást? Bizonyára kevés. Az esztergomi hat tárlat sorában is volt már olyan - az 1977-es -, amely a városban élők mellett az Esztergomhoz csak vékonyka szálakkal kötődő alkotók (többek között Bálint Endre, Miháltz Pál, Szántó Piroska, Vecsési Sándor, Mészáros Dezső, Gorka Lívia) egy-egy művét vonultatta föl, de most ismét visszatért a régi gyakorlat: kizárólag az esztergomiaké a Vármúzeum hangulatos rondellája. A képjegyzék tizenegy művészt és huszonnégy alkotást sorol fel ezúttal. A tizenegy művész közül (státusa szerint is) kettő amatőr, a huszonnégy alkotás közül pedig huszonnégy a táblakép. Grafikus, szobrász vagy iparművész csak a hiányzók listáján lenne tehát fellelhető, ha valaki keresné is őket. De nem keresi sem a katalógus bevezetőjének írója, sem a megnyitó beszéd illetékese, nem keresték maguk a táblaképfestők, s talán a közönség sem. A helyi művészeti élet ismerői tudhatják: a páros esztendőkben grafikai kiállításokra is rendszeresen sor kerül - ahol ugyanezek a festők mutatják be egyedi rajzaikat. Talán attól esztergomi akkor hát az esztergomi tárlat, hogy csak táblaképek kerültek most a kiállítóterembe? Nehezen eldönthető kérdés. Azt viszont mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az Andráskó István és Barcsai Tibor képének címében szereplő városnévtől aligha körvonalazódik a tárlat jellege, és azt is, hogy Novák Lajos vásárhelyi reminiszcenciákat őrző képeitől semmiképpen sem. Plazsányan naiv szemlélettel, megformált művei révén Prunkl János és ez idei mérsékeltebb teljesítménye alapján Kaposi Endre és Vincze László is csak - bár egyéni utat járó - helyi jelentőségű festő lehet. Az értékteremtés, a kvalitás és az „esztergomi festőség", úgy tűnik, két egymástól távoli csatornán egzisztáló kategória. A hely szellemét valamiképpen őrző, valamiképpen továbbvivő művészek között csak kettőt említhetünk: a középnemzedékből Végvári I. Jánost, a fiatal generációból Kollár Györgyöt. (A huszonnégy műből tíz az ő műtermükből került közönség elé.) Kiemelésre Végvári I. és Kollár is csak mint esztergomi művész méltó: munkásságuk pillanatnyi tükörképe sem hat, hathat a reveláció erejével, s jóllehet megközelítik egy képzeletbeli országos festészeti kiállítás átlagszínvonalát, műveik feloldódnak déjá vu jelzetű emlékfoszlányaink között. A város tanácsa és üzemei ezúttal is felajánlották díjaikat: Végvári I. János (Esztergom város Tanácsa), Kollár György (Medicor ELFI), Barcsai Tibor (Labor Műszeripari Művek) és Novák Lajos (Látszerészeti Eszközök Gyára) szerepel 1981-ben a kisvárosi élmezőnyben. Az igyekezet tehát a mecénás - művészetet irányító tanács és művészetet pártoló gazdasági egységek, a közvetítő közeg — a múzeum - és tulajdonképpen a művészek részéről is megvan. Az igyekezet azonban, joggal hihetjük, önmagában még kevés. Wehner Tibor Bodri Ferenc Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza 1981. IV. 12—V. 31. A középgenerációhoz tartozó Bodri Ferenc (1943-ban született Kecskeméten) neve és művei eddig alig terjedtek túl Kecskemét és Bács-Kiskun megye határain. Pedig éppen tíz éve annak, hogy diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán, Fényi Géza növendékeként. Azóta csendes visszavonultságban dolgozik szülővárosában. A főiskola utáni években főleg meghitt, bensőséges, harmonikus színvilágú táblaképek kerültek le festőállványáról. Olvasó és fésülködő magányos nőalakok, „anya gyermekével" kompozíciók, asztallapra helyezett rálátásos csendéletek jelölik témaválasztásban és eszközhasználatban egyaránt hagyományosnak és mestere által befolyásosnak mondható képi világát. Legújabban azonban fölerősödnek a színek, s általuk a művek kifejezőereje, expresszivitása is fokozódik, anélkül hogy a formákat és figurákat jelentősen megváltoztatná, nyújtaná vagy torzítaná. Festészetének e belső, lassú módosulását, átalakulását jelzik a Menekülök és a Kóstoló című alkotások. Ezeken a harmónia - a festő számára is vágyott léthelyzet- megfogalmazásától a diszharmonikus jelenségeknek egyéniségéhez, hétköznapjaihoz adekvátabb kifejezéséig jut el. Végvári I. János: Víziváros, olaj, 100x100 cm, 1980 (fotó Tahin)