Művészet, 1981 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 9. szám

arra, hogy forrásvidékeit a formatartó antik-reneszánsz építészet tájékán keres­sük. A hatás több áttételen keresztül érinthette meg. Kevés életrajzi adatából (tősgyökeres budapesti) következtethet­jük, hogy igazi élménye - s mint vallja: „mestere" - a két körút közötti, vakolat­párkányokban, ívekben, profilokban és gipszmaszkokban, széria-atlaszokban pompázó, századvégi eklektikából született városnegyedek látványa. Itt született, itt él ma is. Csak tekintetét kell felemelnie a forgatagból, s bőségesen meríthet a „forrásból". De ez még mindig csak a kiindulást magyarázza. Felvidéki András műveinek újszerűsége (eredetiségei?) többet sejtet. Szülőanyja talán a dacos ellenszegülés, a már végle­tekig kiaknázott tárgytalan művészet ki­váltotta reakció. Lapjait objektivitás, a hagyományok, a folytonosság vállalása és dokumentálásának igénye jellemzi. A kivi­tel pedig a manuális munka becsét igyek­szik helyreállítani. Miközben ezt nyug­tázzuk, valami különös épületelem-raktár képe rémlik fel előttünk, ahol nagyon is kézzelfogható, közönséges (gipszből ön­tött) tárgyak halmozódnak, de előre meg­szabott rendnek, belső törvényeknek engedelmeskedve. Egy-egy konstrukció soha nem volt kapcsolatot létesít az alig illeszthető alakzatok között. Látszólag mellérendelt viszony ez, de a teremtő fan­tázia képes a perspektíva, vagy az egy- és kétméteres távlat törvényei segítségével elhihetővé tenni számunkra. Bábel tor­nyát, a könnyedén suhanó ormótlan „repülő testet", a ködfelhőn, sötétségen áttörő, kocka alakot öltő „meteort" vagy a „nagy obeliszket" látjuk. Erőteljes ellen­tét feszül a szertelenebb, sötét háttér és a keményen megjelenő, gazdagon részle­tezett, gondosan fejlesztett tónusokkal teli „tárgyak" szigorúsága között. Figurá­lis ábrázolásain kevesebb szerep jut az architektonikus elemeknek. Inkább csak keretül szolgálnak az épületplasztikákból gyúrt, funkciójukat, cselekedeteiket tekint­ve sajnos nagyon is e világi szörnyeknek (Arzenál). A művek keletkezéstörténete arra mu­tat, hogy alkotójuk élénk képzelőerővel, kísérletező bátorsággal megáldott, jó felkészültségű művész. Nem átallott oldal­pillantások helyett a múlthoz nyúlni, s el­múlt korok művészetéből új formákat, új tartalmat felmutató műveket „újítani". Munkássága kíváncsivá tesz bennünket a jövőt illetően is. Salamon Nándor Esztergomi Tárlat Esztergom, Vármúzeum, 1­981. május VI. - díszeleg a sorszám az április utolsó napjaiban megnyitott esztergomi kiállítás katalógusának címlapján. Kétévenként rendezett városi seregszemle esetében önmagában is tiszteletre méltó ez a folya­matos teljesítmény. Kisebb településeink közül hány rendezhet, rendezhetne ön­erőből, az alkotó hétköznapokat és ünnep­napokat is a tágabb közigazgatási határo­kon belül élő, sajátjának vallott és érzett művészeinek munkáiból kiállítást? Bizo­nyára kevés. Az esztergomi hat tárlat sorában is volt már olyan - az 1­977-es -, amely a városban élők mellett az Eszter­gomhoz csak vékonyka szálakkal kötődő alkotók (többek között Bálint Endre, Miháltz Pál, Szántó Piroska, Vecsési Sándor, Mészáros Dezső, Gorka Lívia) egy-egy művét vonultatta föl, de most is­mét visszatért a régi gyakorlat: kizárólag az esztergomiaké a Vármúzeum hangulatos rondellája. A képjegyzék tizenegy művészt és huszonnégy alkotást sorol fel ezúttal. A tizenegy művész közül (státusa szerint is) kettő amatőr, a huszonnégy alkotás közül pedig huszonnégy a táblakép. Grafikus, szobrász vagy iparművész csak a hiányzók listáján lenne tehát fellelhető, ha valaki keresné is őket. De nem keresi sem a katalógus bevezetőjének írója, sem a megnyitó beszéd illetékese, nem keresték maguk a táblaképfestők, s talán a közönség sem. A helyi művészeti élet ismerői tudhatják: a páros esztendőkben grafikai kiállításokra is rendszeresen sor kerül - ahol ugyanezek a festők mutatják be egyedi rajzaikat. Talán attól esztergomi akkor hát az esztergomi tárlat, hogy csak táblaképek kerültek most a kiállítóterem­be? Nehezen eldönthető kérdés. Azt vi­szont mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az Andráskó István és Barcsai Tibor képének címében szereplő városnév­től aligha körvonalazódik a tárlat jellege, és azt is, hogy Novák Lajos vásárhelyi reminiszcenciákat őrző képeitől semmi­képpen sem. Plazsányan naiv szemlélettel, megfor­mált művei révén Prunkl János és ez idei mérsékeltebb teljesítménye alapján Kaposi Endre és Vincze László is csak - bár egyéni utat járó - helyi jelentőségű festő lehet. Az értékteremtés, a kvalitás és az „esztergomi festőség", úgy tűnik, két egymástól távoli csatornán egzisztáló kategória. A hely szellemét valamiképpen őrző, valamiképpen továbbvivő művészek között csak kettőt említhetünk: a közép­­nemzedékből Végvári I. Jánost, a fiatal generációból Kollár Györgyöt. (A huszon­négy műből tíz az ő műtermükből került közönség elé.) Kiemelésre Végvári I. és Kollár is csak mint esztergomi művész méltó: munkásságuk pillanatnyi tükör­képe sem hat, hathat a reveláció erejével, s jóllehet megközelítik egy képzeletbeli országos festészeti kiállítás átlagszínvo­nalát, műveik feloldódnak déjá vu jelzetű emlékfoszlányaink között. A város tanácsa és üzemei ezúttal is felajánlották díjaikat: Végvári I. János (Esztergom város Tanácsa), Kollár György (Medicor ELFI), Barcsai Tibor (Labor Műszeripari Művek) és Novák Lajos (Látszerészeti Eszközök Gyára) szerepel 1981-ben a kisvárosi élmezőnyben. Az igyekezet tehát a mecénás - művészetet irányító tanács és művészetet pártoló gazdasági egységek­, a közvetítő közeg — a múzeum - és tulajdonképpen a művé­szek részéről is megvan. Az igyekezet azonban, joggal hihetjük, önmagában még kevés. Wehner Tibor Bodri Ferenc Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza 1981. IV. 1­2—V. 31. A középgenerációhoz tartozó Bodri Fe­renc (1943-ban született Kecskeméten) neve és művei eddig alig terjedtek túl Kecskemét és Bács-Kiskun megye hatá­rain. Pedig éppen tíz éve annak, hogy diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán, Fényi Géza növendékeként. Azóta csen­des visszavonultságban dolgozik szülő­városában. A főiskola utáni években főleg meghitt, bensőséges, harmonikus szín­­világú táblaképek kerültek le festőállvá­nyáról. Olvasó és fésülködő magányos nőalakok, „anya gyermekével" kompozí­ciók, asztallapra helyezett rálátásos csend­életek jelölik témaválasztásban és eszköz­­használatban egyaránt hagyományosnak és mestere által befolyásosnak mondható képi világát. Legújabban azonban fölerő­södnek a színek, s általuk a művek kifeje­zőereje, expresszivitása is fokozódik, anélkül hogy a formákat és figurákat jelen­tősen megváltoztatná, nyújtaná vagy tor­zítaná. Festészetének e belső, lassú módo­sulását, átalakulását jelzik a Menekülök és a Kóstoló című alkotások. Ezeken a har­mónia - a festő számára is vágyott lét­helyzet- megfogalmazásától a diszharmo­nikus jelenségeknek egyéniségéhez, hét­köznapjaihoz adekvátabb kifejezéséig jut el. Végvári I. János: Víziváros, olaj, 100x100 cm, 1980 (fotó Tahin)

Next