Művészet, 1981 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám
Megjegyzések egy vitához módszerében hibás kultúrpolitikája milyen komoly károkat okozott a magyar képzőművészetnek is, de azt észre nem venni, hogy alapvetően milyen célképzet motiválta - ha az eszközöket a cél nem is szentesítette - ezt a kultúrpolitikát-, enyhén szólva legalábbis valamiféle „kívülállást" tételez fel. Ez a cél: a „néphatalom” megteremtése a kultúrában, művészetben ma is aktuális feladat. És mielőtt bárki demagógiával vádolna, sietek megjegyezni, hogy e program nem 1950-ben, nem is 1945-ben fogalmazódott meg először, hanem 1847-ben, mert: ,.Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. ..." (Petőfi Sándor). Nem tudom megérteni továbbá azt sem, hogy Gábor Eszter miért tagadja meg születő társadalmunktól azt a jogot, amelyet mint történész tudomásul vesz, sőt természetesnek tart a megelőző korok társadalmától - vagyis hogy ideológiájának, politikai, társadalmi céljainak, ideáljainak művészi kifejezésére is törekszik, ha úgy tetszik, ezt tekinti „hivatalos művészetnek", ezt támogatja. Úgy gondolom, azt Gábor Eszter sem vonja kétségbe, hogy az egyiptomi művészet a maga korában „hivatalos", mi több, kizárólagos volt, hogy az athéni polis-állam művészetét az állam politikája közvetlenül is befolyásolta, hogy a reneszánszban a korbács és az arannyal teli pénzes zacskó egyaránt a „hivatalos" támogatás eszköze volt. Nem az tehát a probléma, hogy 1949-től „ismét deklaráltatok egyfajta hivatalos művészet”, hanem hogy ez nem ideológiai, hanem egyre inkább stiláris követelményként fogalmazódott meg - de hát ezt már sokszor, sokan szóvá tették, elemezték, bírálták, és remélhetőleg tanulságait is sikerül megszívlelnünk. Nem vitatom, hogy az ilyen követelményrendszer alapján mérlegelő kultúrpolitikai gyakorlat kedvezett a rossz művek születésének, hogy a kontraszelekció erősen működött, de ebből a tényből azt a következtetést levonni, hogy minden, ami hivatalosan támogatott volt, selejtes, értéktelen, enyhén szólva durva leegyszerűsítése a dolgoknak. De ha még így is volna - amit meggyőződéssel tagadok—, ebből sem következik, hogy a tétel megfordítva is igaz, mint ahogy Gábor Eszter írása sugallja, hogy, amit nem támogattunk, a háttérbe szorított, a periférián létező - az az igazi művészet, a valódi érték. Nem véletlen elírás a többes szám első személyű igeidő használata, mert ugyan életkoromból adódóan az ötvenes évek kultúrpolitikai, esztétikai vitáiban csak mint „diákolvasó" vehettem részt, de nem vagyok hajlandó elismerni, hogy a kultúrpolitika úgy általában, személyektől függetlenül létező valami, amelynek intézkedéseit vagy sorscsapásként, vagy áldásként, de mindenképpen tőlünk független fátumként kell elfogadnunk. Úgy vélem, mindnyájan, akik ma hivatásszerűen művészettel foglalkozunk, részesei vagyunk a kultúrpolitikának. Különböző mértékben, különböző lehetőségekkel, de személyes felelősségünk alól nem térhetünk ki. Gábor Eszter sem, hiszen mint egykori lektorátusi munkatársnak személyes döntésein is múlott, vajon az „álművészet" vagy az igazi érték kap-e támogatást, és most mint a szövetség művészetírói szakosztályának titkára szintén részt kell vállalnia ebből a felelősségből. Igaz, az előbbiekkel most azt vethetik szembe, hogy egy olyan túlmechanizált intézményi rendszerben - amelynek része például a Lektorátus is - még a legjobb szándékú egyéni döntések is visszájukra fordulhatnak, valamint hogy a Szövetség mint társadalmi testület sohasem válhat a hivatalnak a kultúrpolitika formálásában tényleges befolyással bíró, valódi partnerévé. Annak felismerése, hogy a képzőművészeti intézmények ötvenes évek közepén kialakult rendszere mind strukturálisan, de legfőképpen működésében revízióra, megújításra szorul, nem Gábor Eszter érdeme, és legalábbis figyelmetlenség úgy felemlegetni ennek az intézményrendszernek a hibáit, hogy közben ne említsük meg, hogy átszervezését - talán a közös felelősség alapján álló többszöri bírálat hatására is - éppen a kulturális állami irányítás legfelső szintjén kezdeményezték. A másik lehetséges ellenvetésre pedig azt mondhatom, hogy ha majd a Szövetségben folyó elméleti munka is e közös felelősség alapján folyik, valódi partnerkapcsolatról csak akkor beszélhetünk. Természetesen a mindenkori kultúrpolitikának lehetnek, esetenként vannak is megvitatandó és vitatható problémái - koncepcionális és gyakorlati egyaránt -, de ez a vita nem folytatható a kívülállás arisztokratikus, mi több, a szembenállás „hősiesnek" tűnő pozíciójából, mert ugyan, ahogy a Szövetség Közgyűlésén elhangzott felszólalásában a művelődési miniszter is megfogalmazta: valóban le kell számolnunk az állam és intézményei mindenhatóságának eszméjével, mert ez a képzet sokszor az alkotói „együttgondolkozás" gátja volt, de ezzel együtt a felelősségből is arányos részt kell vállalnunk. Végül egy kissé naiv megjegyzés: ha mindaz igaz, amit cikkében Gábor Eszter állít, tudós történész létemre még hálás is lennék a kultúrpolitikának, hiszen úgy nem kellene mást tennem, csupán csokorba szedni a hatalom által nem támogatott művészetet, művészeket, és máris birtokába kerülnék a „bölcsek kövének", az egyedül üdvözítő, a valóban helyes értékrend egyszeriben össze is állna. Ám, mint minden elméletnek, ennek is a gyakorlat a próbája. - De vajon ki merné állítani, hogy a művészetírói szakosztály Óbudai Galériában rendezett kiállítássorozatán csupa megbízható értéket, valódi remekművet láthattunk? Rideg Gábor 2