Művészet, 1981 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám

Megjegyzések egy vitához módszerében hibás kultúrpolitikája milyen komoly ká­rokat okozott a magyar képzőművészetnek is, de azt észre nem venni, hogy alapvetően milyen célképzet motiválta - ha az eszközöket a cél nem is szentesítette - ezt a kultúrpolitikát-, enyhén szólva legalábbis vala­miféle „kívülállást" tételez fel. Ez a cél: a „néphata­­lom” megteremtése a kultúrában, művészetben ma is aktuális feladat. És mielőtt bárki demagógiával vádol­na, sietek megjegyezni, hogy e program nem 1­950-ben, nem is 1945-ben fogalmazódott meg először, hanem 1­847-ben, mert: ,.Ha a nép uralkodni fog a költészet­ben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkod­jék. ..." (Petőfi Sándor). Nem tudom megérteni továbbá azt sem, hogy Gábor Eszter miért tagadja meg születő társadalmunktól azt a jogot, amelyet mint történész tudomásul vesz, sőt természetesnek tart a megelőző korok társadalmától - vagyis hogy ideológiájának, politikai, társadalmi cél­jainak, ideáljainak művészi kifejezésére is törekszik, ha úgy tetszik, ezt tekinti „hivatalos művészetnek", ezt támogatja. Úgy gondolom, azt Gábor Eszter sem vonja kétségbe, hogy az egyiptomi művészet a maga korában „hivatalos", mi több, kizárólagos volt, hogy az athéni polis-állam művészetét az állam politikája közvetlenül is befolyásolta, hogy a reneszánszban a korbács és az arannyal teli pénzes­ zacskó egyaránt a „hivatalos" támogatás eszköze volt. Nem az tehát a probléma, hogy 1949-től „ismét deklaráltatok egyfajta hivatalos művészet”, hanem hogy ez nem ideológiai, hanem egyre inkább stiláris követelményként fogalmazódott meg - de hát ezt már sokszor, sokan szóvá tették, elemezték, bírálták, és remélhetőleg tanulságait is sikerül megszívlelnünk. Nem vitatom, hogy az ilyen követelményrendszer alap­ján mérlegelő kultúrpolitikai gyakorlat kedvezett a rossz művek születésének, hogy a kontraszelekció erő­sen működött, de ebből a tényből azt a következtetést levonni, hogy minden, ami hivatalosan támogatott volt, selejtes, értéktelen, enyhén szólva durva leegy­szerűsítése a dolgoknak. De ha még így is volna - amit meggyőződéssel tagadok—, ebből sem követke­zik, hogy a tétel megfordítva is igaz, mint ahogy Gábor Eszter írása sugallja, hogy, amit nem támogattunk, a háttérbe szorított, a periférián létező - az az igazi művészet, a valódi érték. Nem véletlen elírás a többes szám első személyű igeidő használata, mert ugyan életkoromból adódóan az ötvenes évek kultúrpolitikai, esztétikai vitáiban csak mint „diákolvasó" vehettem részt, de nem vagyok haj­landó elismerni, hogy a kultúrpolitika úgy általában, személyektől függetlenül létező valami, amelynek in­tézkedéseit vagy sorscsapásként, vagy áldásként, de mindenképpen tőlünk független fátumként kell elfo­gadnunk. Úgy vélem, mindnyájan, akik ma hivatásszerűen művészettel foglalkozunk, részesei vagyunk a kultúr­politikának. Különböző mértékben, különböző lehető­ségekkel, de személyes felelősségünk alól nem térhe­tünk ki. Gábor Eszter sem, hiszen mint egykori lektorá­­tusi munkatársnak személyes döntésein is múlott, vajon az „álművészet" vagy az igazi érték kap-e támogatást, és most mint a szövetség művészetírói szakosztályá­nak titkára szintén részt kell vállalnia ebből a felelős­ségből. Igaz, az előbbiekkel most azt vethetik szembe, hogy egy olyan túlmechanizált intézményi rendszerben - amelynek része például a Lektorátus is - még a legjobb szándékú egyéni döntések is visszájukra fordulhatnak, valamint hogy a Szövetség mint társadalmi testület sohasem válhat a hivatalnak a kultúrpolitika formálásá­ban tényleges befolyással bíró, valódi partnerévé. Annak felismerése, hogy a képzőművészeti intéz­mények ötvenes évek közepén kialakult rendszere mind strukturálisan, de legfőképpen működésében re­vízióra, megújításra szorul, nem Gábor Eszter érdeme, és legalábbis figyelmetlenség úgy felemlegetni ennek az intézményrendszernek a hibáit, hogy közben ne említsük meg, hogy átszervezését - talán a közös fele­lősség alapján álló többszöri bírálat hatására is - éppen a kulturális állami irányítás legfelső szintjén kezdemé­nyezték. A másik lehetséges ellenvetésre pedig azt mondha­tom, hogy ha majd a Szövetségben folyó elméleti munka is e közös felelősség alapján folyik, valódi partnerkapcsolatról csak akkor beszélhetünk. Természetesen a mindenkori kultúrpolitikának lehet­nek, esetenként vannak is megvitatandó és vitatható problémái - koncepcionális és gyakorlati egyaránt -, de ez a vita nem folytatható a kívülállás arisztokratikus, mi több, a szembenállás „hősiesnek" tűnő pozíciójából, mert ugyan, ahogy a Szövetség Közgyűlésén elhang­zott felszólalásában a művelődési miniszter is meg­fogalmazta: valóban le kell számolnunk az állam és intézményei mindenhatóságának eszméjével, mert ez a képzet sokszor az alkotói „együttgondolkozás" gátja volt, de ezzel együtt a felelősségből is arányos részt kell vállalnunk. Végül egy kissé naiv megjegyzés: ha mindaz igaz, amit cikkében Gábor Eszter állít, tudós történész lé­temre még hálás is lennék a kultúrpolitikának, hiszen úgy nem kellene mást tennem, csupán csokorba szedni a hatalom által nem támogatott művészetet, művésze­ket, és máris birtokába kerülnék a „bölcsek kövének", az egyedül üdvözítő, a valóban helyes értékrend egy­szeriben össze is állna. Ám, mint minden elméletnek, ennek is a gyakorlat a próbája. - De vajon ki merné állítani, hogy a művészetírói szakosztály Óbudai Galé­riában rendezett kiállítássorozatán csupa megbízható értéket, valódi remekművet láthattunk? Rideg Gábor 2

Next