Művészet, 1984 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám
A Bauhaustól New Yorkig Weininger Andor 85 éves Kevesen ismerik Weininger Andor nevét, aki a szülőhazától távol, a modern művészet történetében méltánytalanul elfeledve ma is él és dolgozik. Mióta huszonkétéves korában, 1921-ben elhagyta Magyarországot, bejárta a modern művészet jelentős központjait, Weimart, Berlint, majd Hollandián és Kanadán át vitt életútja New Yorkba, ahol jelenleg is alkot. Kevéssé vigasztaló az a tény, hogy Weininger nem áll egyedül azoknak a konstruktivizmushoz kötődő magyar származású mestereknek a sorában, akiknek megismertetésére, értékelésére itthon csak az utóbbi évtizedben került sor. Gondoljunk csak a franciák között alkotott Beöthy Istvánra (lásd Művészet, 1983. november), akinek párizsi hagyatékából gyűjteményes kiállítását 1983-ban rendezte meg Hárs Éva Pécsett és Budapesten, vagy a hollandok között élt Huszár Vilmosra (Művészet Kiskönyvtára sorozat, Corvina, 1983), akinek nagy emlékkiállítását 1985-ben rendezik meg a Gemeentemuseumban Hágában. (Vajon eljuthat-e legalább egy válogatás ebből Budapestre?) Ha Weininger Andorra gondolunk, az ő esetében kedvezőbb a helyzetünk, hiszen a művész - ha az előbbiekhez viszonyítva a hazától még távolabb is, de - él. Vagy tán kötelező a negyedszázados halálévforduló kivárása egy gyűjteményes bemutató megrendezéséhez?! Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy grafikai anyagának nagy része amerikai műtermében együtt található. Maga a művész egy évvel ezelőtt így írt: „Időnként régi vázlataimból, melyeknek nagyobb formátumú változata a háborúban elveszett, újabb, de hű, megnagyított kivitelezéssel igyekszem a veszteséget pótolni." Művészi pályája így éppúgy parabolisztikus, mint a magyar konstruktivisták legtöbbjéé. Weininger azonban nem a konstruktivizmus és realizmus dilemmája után döntött az ifjúkori művek önreplikái mellett, hanem mindvégig következetes konstruktivistaként tette meg útját. New York-i műtermében is szívesen emlékezik azokra a pécsi fiatalokra, akik1 Weininger Andor: Weininger Andor mint zenebohóc O. Schlemmer: Lépcsővicc előadásán, Bauhaus, 1925 (fotó Mester T.) 2 Weininger Andor: Kompozíció, olaj, karton, 101x26 cm, 1922/63 (Magyar Nemzeti Galéria) 3 Weininger Andor: De Stijl kompozíció, olaj, karton, 100x22 cm, 1922/63 (Janus Pannonius Múzeum, Pécs) 4 Weininger Andor: Mechanikus revü, akvarell, ceruza, papír, 28,8x36 cm, 1923 (Magyar Nemzeti Galéria), (fotók Bokor Zs.) 5 Weininger Andor: A Bauhaus-zenekar Weiningerrel, 1924 (fotó Mester T.- kel együtt hagyta el az I. világháborút és a forradalmakat vesztett hazáját. Stefan Henrik, Johann Hugo, Cacinovic és Molnár Farkas alkották akkor azt az új művészetre hitet tevő csoportot, mely elindult a modern formatervezés bölcsőjéül szolgáló német főiskolába, a weimari Bauhausba. A baranyai szászok közül német földre érkező Weininger Andornak (1899. február 12-én született Karancson, Dél-Baranyában) - nyelvi problémái nem lévén - különösen könnyű volt a beilleszkedés. Magyarország perem-, illetve nemzetiségi vidékeiről induló, internacionális szemléletű művészek közül kerültek ki általában avantgardistáink. Közülük többeket Weimarba a szabad alkotás lehetősége, a képzés minden eddigi akadémiától eltérő nyitott rendszere vonzotta, éppúgy mint a legkülönbözőbb országok művészeit. Az idegenek között - tanárok és diákok között egyaránt - a legtöbben a magyarok voltak. Még a nyugat-berlini Bauhaus Archiv katalógusa is elismeri ezt, noha összegzésül mindössze fél oldalt szentel a tevékenységüknek egy cseh szerző tollából. Weininger a pesti Műegyetemet elhagyva (1918-19) a Bauhaus hőskorában lépett a növendékek sorába. 1921 — 22-ben Johannes Itten bevezető tanfolyamát látogatta, majd 1925-ig a falfestészeti műhelyben dolgozott. J. Itten színelméleti tanítása magyar pályatársához, Pap Gyulához hasonlóan - erősen hatott rá. Bízvást állíthatjuk, hogy Itten színelmélete, kontrasztteróriái, valamint a zene és a színek közötti összefüggések keresése ragadta először igazán magával az ifjú Weiningert. A zene szeretetét, érzését még családjából hozta magával, hiszen édesapja a pécsi székesegyház másodorgonistája volt. Magát is „botcsinálta zenésznek" tartotta önvallomása szerint. A zene szeretete közel vitte az absztrakt művészethez és ráirányította figyelmét a különböző művészetek közötti szintézis keresésére. A színek azonban nem egyszerűen érzelmeknek, hangulatoknak megfelelő expresszív kifejező erőhordozók nála, hanem tisztaságuk, felületük, világosságuk figyelembevételével kereste a kompozíciókban a harmóniát, a minél tisztábban kifejezhető lelki rendet. 1923- ban, amikor az egyéniségnek, a fantáziának, a szabad alkotásnak nagy teret engedő svájci Itten Gropius merev, technicista !