Lyka Károly szerk.: Művészet 5. évfolyam (Budapest, 1906)

3. szám - Lederer Sándor: A Szépművészeti Múzeum olasz mesterei I.: A velencei festők

Lederer Sándor szabású trecentista (S. Anastasia, S. Fermo), s ugyanott követői: Jacopo d'Avanzo, Stefano da Zeviosaz ünnepelt Vittore Pisano (sz. 1380. S. Anastasia, Capp. S. Pellegrini). A Friaul­nak megvolt a maga Bernardo Bellunoja és Trevisónak már a trecentóban megvolt a maga — bár nem bennszülött — mestere: Tommaso da Modena. Csak Velencében uralkodik ez időben még mindig a bizánci hagyomány, nem­csak az egész trecentón át, hanem a quattro­cento első felében is. Jacobello del Fioreről (működött 1400—1440) Vasari nyomatékkal mondja, hogy a „maniera grecá"-t követi. Csoda-e, ha a velencei kormány a XV. század második tizedében a Palazzo Ducale maggior­consiglio-termének díszítésére kénytelen elho­zatni Umbriából Gentile da Fabrianot, Alegretto Nuzzi kiváló tanítványát s a még ennél is jelentékenyebb Vittor Pisanót (köznéven Pisa­nello) Veronából, miután egyszer már, 1365-ben hasonló célból fölrendelte PaduábólGuarientót. 1 Gentile da Fabrianóról mondja Vasari, hogy Velencében nem volt vele fölérő verseny­társa: „senza aver concorrente chi lo pareg­giasse", Rómában pedig az ő lateráni képei előtt Roger van der Weyden, — Rogerius gallicus insignis pictor — 1450-ben állítólag azt mondta, hogy Gentilét tartja Olaszország legjobb festőjének. Az ő és Pisanello megjelené­sének köszönhette a velencei festészet, hogy a bizánci stilus elsorvadt, nekik köszönheti az új nemzeti irány első impulzusait. Gentile befő lyása Giarnbonora és Antonio Vivarinire tagad­hatatlan. Antonio pedig (sz. Muranoban krb 1415-ben) megalapítja az első iskolát, amely határozottan velencei bélyeget visel: a murá­nóit és Jacopo, Gentilenek fiatal velencei segéde, elkíséri mesterét Firenzébe (Gentilét Firenzé­ben 1421-ben belajstromozzák a „degli speci­ali"-céhbe), elsőszülött fiát mestere nevére keresztelteti, atyjává s mesterévé lesz egy nagy­hírű testvérpárnak, Gentile és Giovanni Belli­ninek, apósa Mantegnának. E kitűnő művész­család nemcsak igazi megalapítója a velencei 1 A Paradicsomot ábrázoló, tönkrement falfestmé­nyére került Tintoretto óriási vászonképe (a Paradicsom). Guariento e művének töredékei manap is (1905 láthatók, mióta a dogepalota falait javítják, miután harmadfél évszázadon át el voltak takarva. 1 78 képírásnak, hanem maga is a legszebb virág­zásra fejleszti azt. Ide nyúlnak gyökerei annak a művészetnek, amely dús pompájában Gior­gionén és Pálmán át Tiziano magaslataira emel­kedik. Ami a velencei képírást a többi iskolától leginkább elkülöníti, az a szín kiváló fejlett­sége. Nincs valamire való munkája ennek az iskolának, amely a szín ragyogását és összhangját megtagadná. Meglepő, mámorító akkordok csendülnek ki remekeikből. Köz­mondásossá vált a velencei képek aranyos zománca. Hippolyte Taine történelmi, a törvényeket kutató esztétikája, amelyet a mult századnak ez a kiváló művészetbölcselője a régibb, dog­matikus esztétikával szembeállított, nem talál­hatott volna csattanóbb bizonyítékot igazának támogatására Velencénél. Ha ő azt állítja, hogy a remekmű sajátságait és keletkezését bizo­nyos létfeltételek s bizonyos környezet hatá­rozzák meg, hogy továbbá a remekművet tör­téneti tények teremtményei gyanánt kell fel­fognunk, amely függ a szellemi és erkölcsi közállapotoktól, úgy csak Velencére kellett utalnia. Varázsoljuk csak elibénk a csodák e bűvös városát, amint elégikusan s álmodozva emelkedik ki a vizekből, csillogó tengertől s aranyos verőfénytől környékezve, nedves pára­levegőben fürösztve; gondoljunk amaz idők tarka festői viseletére, a néki szolgáló Dalmá­ciára, Ciprusra, Moreára, a pompázó ünne­pélyekre, vallásos ceremóniákra, véghetetlen körmenetekre, hosszantartó karneváljaira. Ves­sünk egy pillantást népére : daliás és méltóság­teljes férfiaira, telivér asszonyaira s menten meg­győződünk, mily híven tolmácsolták művészei képeiken a kor jellemét. Színes pompáját adják hazájuknak, tősgyökeres faját népüknek. Szeretném emlékezetükbe hívni mindazoknak, akik valaha bejárták Velencét, Gentile Bellini nagyvonású ceremóniás képeit, Carpaccio elra­gadó legendáit, a kései Paolo Veronese pom­pázatos ünnepi lakomáit; ezek nem csak műremekek, hanem egyben monumentálisan adják elő a velencei díszes közélet szereplői­nek öltözékét, szertartásait, szokásait és erköl­cseit. És mint ahogy ennek a szabad államnak alkotmánya zavartalanul folyamatos volt, politi-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék