Lyka Károly szerk.: Művészet 8. évfolyam (Budapest, 1909)
1. szám - Lyka Károly: Klein Miksa
Klein Miksa 34 nagyobb szeretetreméltósággal vezetett körül remek műtermében, fejedelmi berendezésű nagy otthonában. De midőn megkérdeztem, hogy miért dolgozik a művészekben amúgy sem szegény Németországnak és miért nem a mi hazánknak, a művész vidám hangja elcsöndesült s meghatottságtól remegő hangon, komoran mondta: „Immár harminc év óta élek itt. Mint szegény fiú jöttem ide, nagy idealizmussal lelkemben, hogy tanuljak és dolgozhassak a hazám javára. Egész életemben az volt leghőbb vágyam, hogy Budapesten lakhassam. Mennyivel szívesebben csináltam volna Petőfi-és Kossuth-szobrokat, mint ezeket a Bismarckokat és Vilmosokat. De hát úgy látszik, az Isten nem akarta. Itt ragadtam, küzdöttem, vergődtem, hogy valamihez jussak, abban a reményben, hogy hazamehetek De sohasem hívtak. Otthon nem kellettem, itt pedig idegennek érzem magamat s annak is tartottak. Csoda-e hát, ha a súlyos kényszernek engedve meghonosíttattam magamat? Hiszen egyetlen kis megrendelést sem juttatnak a sovinista németek idegennek. Könnyű a festőnek, de szeretném látni azt a szobrászt, aki itt idegen létére is zöld ágra tud vergődni! Nagyon sokáig küzdöttem, amíg annyira vitte a sors dolgomat, hogy ezt a házacskát építhettem és családot alapítottam. S vártam, hogy hívjanak haza. Egy kis biztatás, egy-két jó szó s boldog lettem volna. Oly nehéz feladat a biztos jólétet a bizonytalan kenyérrel felcserélni, hogy tekintettel a családomra nem mertem Budapestre költözködni hazahívás nélkül. Pedig midőn a lapok emlegetni kezdtek, már odahaza is ismertek. Mintegy tíz évvel ezelőtt a boldogult Trefort Ágoston felszólított engem és Tilgnert, hogy az Arany-szoborpályázatról véleményt mondjunk. Már akkor reméltem, hogy otthon tartanak. De nem úgy történt. Futni hagytak megint, miután kijelentették, hogy örvendenek, hogy magyar ember vagyok." Az újságíró közbevetette, hogy kísértse meg, jöjjön haza, pályázzék az Erzsébet-szoborra, a Kossuth-szoborra . . . „Nem lehet. Nem engedik, hogy részt vegyek a pályázaton, mert nem vagyok magyar állampolgár. De egy reményem még van: jelentékeny problémákat juttattak nekik. Az ezredéves emlékművek, a királyszobrok, a Kossuth-szobrok, a tervbe vett Szabadságharcszobor, a monumentális építmények külső és belső szobrászati dísze, nagy sereg munka, csupa szép feladat. Klein Miksa részt szeretett volna venni e feladatok megoldásában is. Azon volt tehát, hogy berlini szorgalmas munkásságának eredményét bemutassa a magyar közönségnek. A Képzőművészeti Társulat szívesen adott neki vendégjogot s a bemutatkozás megtörtént 1900 tavaszán. Klein Miksa tizenhét művel vett részt s gyűjteménye szinte megtöltötte a Műcsarnok nagy szobortermét. De ez a bemutatkozás nem jelentett nálunk művészeti eseményt. Mert a kritika s a művészvilág rögtön tisztában volt azzal, hogy nem valamely törzsökös művészet elemi erejű megnyilatkozásával áll szemben, hanem a berlini új barokk szobrászstílus nagy tudású képviselőjével. Nálunk akkor, ha modern szobrászatról esett szó, Rodint, Meuniert emlegették, Németország Begasai és Eberleinjei senkit sem izgattak. S Kleint is úgy fogták fel, mint ennek a szobrász-típusnak egyik képviselőjét. A művészi siker elmaradt. De azért a közvélemény mégsem tért napirendre Klein felett. A sajtó elkeseredett polémiát folytatott afelett, várjon ezen a tavaszi tárlaton, amely kizárólag magyar művészek számára való, szabad volt-e a nem magyar szobrász gyűjteményét kiállítani. Még lovagias ügyek is bonyolódtak ebből az ötletből. Klein szobraiban nem volt oly elemi erő, amely e kínos kérdéstől inkább a művészi szempontok felé terelte volna az érdeklődést."A talentum nem találtatott eléggé súlyosnak azon a mérlegen, amelynek másik serpenyőjére a honossági kérdés nehezedett. Klein különben maga is érezte helyzetének különös és bonyolult voltát. Két hiteles nyilatkozata fekszik előttünk, mind a kettő erre a kérdésre vonatkozik. Kötelességünknek tartjuk ezeket reprodukálni. Az egyik 1899 októberétől kelt. Tehát kevéssel a kiállítás előtt. Klein Miksát felkereste egy újságíró, aki a következő kiadatlan feljegyzéseket írta e látogatásról: „Majdnem egy óra hosszat beszélgettünk vidáman mindenféléről, miközben a művész a leg-