Lyka Károly szerk.: Művészet 8. évfolyam (Budapest, 1909)
1. szám - Hazai krónika
Hazai krónika szerényebb keretek között mozog is, nem elégedhetik meg azzal, hogy akkor lásson egy-egy kiállítást, amikor a véletlen a fővárosba viszi. Ma már nemcsak a vidéknek, hanem a művészetnek és a művészeknek is közös érdeke vidéki kiállításoknak a rendezése. A vidéki nagyobb városok közönsége a maga egészében csakis akkor válik igazán műpártoló közönséggé, ha a művészek ezt a műpártoló közönséget a maga fészkében keresik fel. A művészek is csak akkor adhatnak túl a fővárosban már el nem helyezhető fölös termésükön, ha nem kicsinylik le a vidéki közönséget, hanem azt évről-évre felkeresik, ha megtanítják ezt a vidéki közönséget arra s hozzászoktatják ahhoz, hogy ne csak a divatban, külsőségekben utánozza a fővárost, hanem a tartalmasabb és a komolyabb szellemi élet kielégítésében is a fővárosi közönségnek azt a részét tekintse példányképül, amely a kultura fejlődésével kívánja a magyarság érdekeit istápolni s az országot erőssé és hatalmassá tenni. A vidéki nagyobb városok között Debrecen volt az első, amelyben a képzőművészetek állandó otthont találtak. A Debreceni Műpártoló Egyesület 1902-ben alakult meg s céljául a műízlés nemesítését, a műszeretet terjesztését s ezáltal a hazai képzőművészet minden ágának felkarolását, szellemi és anyagi érdekeinek előmozdítását tűzte ki. Ezt a célt az egyesület azáltal kívánta elérni, hogy 1902 óta minden esztendőben egy, körülbelül három héten át nyitva tartott kiállítást rendezett. Ezt a kiállítást az egyesület tagjai díjtalanul, a nagyközönség pedig nagyon csekély díj fizetése ellenében látogathatta. A kiállítások tartama alatt műtörténeti, esztétikai és egyéb aktuális felolvasásokat és szabad előadásokat rendezett. Különös gondja volt arra, hogy mindkét nembeli tanuló ifjúság ezeket a kiállításokat minél tömegesebben látogassa osztályonként, a tanárok vezetése alatt. Gondoskodott arról, hogy az ifjúságnak vagy a vezető tanárok, vagy az egyesület választmányának tagjai közül egyik-másik tartson megfelelő oktató magyarázatot. Közvetítette a művásárt. Maga az egyesület is évenkint 8—10 műtárgyat vásárolt a kiállítás anyagából s ezt tagjai között kisorsolta. E részben olyan sisifusi munkát végzett, amiről csak annak van sejtelme, aki hasonló dolgot próbált. Ha a vidéken újabb egyesület vagy társaskör alakul, annak a tagjai sorába mindig abból az ezer emberből lehet verbuválni néhány százat, amelyik ezer emberből egy vidéki városban létező 10 —15 egyesület és társaskör minden tagja kikerül. A vidéki nagyobb városokban is az az intelligens középosztály 1000 —1500 emberből áll és mindig ez az 1000—1500 ember az, amelyből a színházba járó publikumtól kezdve kikerül valamennyi egyesület és társaskör valamennyi tagja. Ezeket tehát akkor, amikor egy újabb egyesület alakul, ismét újabb tagsági díjjal megadóztatni, valóságos merénylet, így azután nem csoda, ha a debreceni műpártoló egyesületnek is mindössze 230—270 tagja van évenként, akik fejenként 5 korona tagsági díjat fizetnek. Tessék most már elgondolni, hogy a tagsági díjakból befolyó évenkénti 1200 korona jövedelemből hogyan lehet kiállítást rendezni, műtárgyakat vásárolni s hogyan lehet az egyesület célját távolról is megközelíteni. A debreceni műpártoló egyesület akként oldotta meg ezt a nehéz kérdést, hogy ehhez az 1200 korona tagsági díjhoz hozzávette a kiállítások belépti díjából befolyó 5 — 1 100 koronányi csekély jövedelmet s kijárta, hogy Debrecen város, amely évszázadokon át annyit áldozott már a magyar művelődésért s amelyhez soha senki sem fordult még hiába a kultúra érdekében, évenként 1000 koronával járuljon az egyesület nemes céljaihoz, így aztán sikerült az egyesület számára évenként 2600— 2800 korona bevételt teremteni, amelyből fedezhetők voltak nemcsak a kiállítások költségei, hanem azonfelül még minden évben jutott 800 1000 korona arra is, hogy maga az egyesület vásárolhasson műtárgyakat a tagok közt való kisorsolás céljaira. A debreceni műpártoló egyesület 1902-től kezdve minden évben rendezett egy kiállítást, sőt 1903-ban még egy amatőr kiállítást is. A rendes évi kiállításokat természetesen nem tisztán a maga erejéből rendezte, hanem főkép az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat segítségével, amely mindenkor a legnagyobb készséggel megfelelő segítséget bocsátott az egyesület rendelkezésére a cégből, hogy a kiállítás eredményes, tanulságos és kellő színvonalon álló legyen. Egy alkalommal, 1907-ben, a Nemzeti Szalon igazgatósága vette át e tekintetben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat pártfogó szerepét. Most már az a kérdés, hogy ennek a küzdelmes 8 évnek volt-e eredménye , volt-e haszna, érdemes volt-e a vezetőknek annyit küzdeni és fáradozni ? Mindenesetre érdemes volt. Mert ha egyéb eredményt az egyesület el nem ért is, annyit mindenesetre elért, hogy a debreceni intelligenciának ma már mintegy életszükségletévé vált, hogy esztendőnként legalább egyszer egy színvonalon álló képzőművészeti kiállítást a saját otthonában láthasson. Az évről-évre növekvő fiatalságba sok fáradsággal, de mégis sikerült belenevelni egy bizonyos esztétikai érzést, amely visszaborzad a lakások falait ezelőtt pár évvel még sűrűn borító olajnyomatoktól és szívesebben ékesíti falát a legegyszerűbb, pár vonásból álló, de eredeti rajzocskával. Eredményül kell feljegyeznünk azt is, hogy évenként átlag 4000 korona értékű, az egyesület 8 évi fennállása alatt összesen 28.407 korona értékű kisebb-nagyobb eredeti művészi alkotás maradt meg városunkban s ekként ha nem is kincseket, de legalább morzsákat juttattunk azoknak a magyar művészeknek, akikre büszkék vagyunk s akiket szeretünk. A művásárban mindenkor Debrecen város