Fenyő A. Endre festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1956)

Az elmúlt évek során gyakorivá vált az egyéni gyűjteményes kiállítások, csoportos bemutatkozá­sok megrendezése. Az ilyen kisebb tárlatok hi­vatottak arra, hogy az esztendőnként megismét­lődő nagy nemzeti seregszemlék tanulságait az egyes művészpályák fejlődési problémáival ki­egészítsék, képzőművészetünk kibontakozásának általános mozgását egyik-másik festőnk, szobrá­szunk, grafikusunk munkásságán belül is le­­mérhetővé tegyék. Mindinkább nyilvánvalóvá válik ezáltal az, hogy művészeink milyen nagy munkakedvvel, szorgalommal, műgonddal, elmé­­lyültséggel dolgoznak, de az is, hogy mennyi útja­­módja van a művészi kifejezés keresésének,­­mi mindent kell megoldaniok mestereinknek a való­ság lehető legteljesebb és leghitelesebb megjele­nítése érdekében? Fenyő A. Endre legújabb képei is igazolják a kiállítási program ,kiterjesztésének jogosultságát. Azt bizonyítják, hogy érdemes nyilvánosság elé tárni festőink mindennapi munkájának eredmé­nyeit, időnként fölsorakoztatni egy-egy szeren­csés periódusuk egész termését. A Műcsarnok­ban látható évvégi reprezentatív kiállításokon művészenként legfeljebb öt művet lehet bevenni, s ha a beküldők el is érik ezt a maximumot, még akkor se biztos, hogy újonnan elkészült anyaguk legsikerültebb darabjai kerülnek a kö­zönség elé. Sok-sok kísérlet, tanulmány, válto­zat marad otthon a műtermekben, jónéhány friss művészi elképzelés vagy föl­jegyzés, mely olykor méltó a szakma érdeklődésére s egyben betekin­tést enged az alkotómunka folyamatába. Mert ha a művész maga és valamely tekintélyes zsűri készebbnek, befejezettebbnek tekinti azokat a mutatósabb képeket vagy szobrokat, melyek te­hetségeinket az országos tárlaton képviselik — a teremtő gondolat megformálásának izgalmas lát­ványa egy és ugyanazon egyéniség szerteágazó, összetettebb anyagából jobban megismerhető. A legszigorúbb válogatás se adhat olyan hiteles át­tekintést egy képzőművész képességeiről, mint működése egészének tanulmányozása, az a fajta­­figyelem, mely lépésről-lépésre követi életművé­nek sikeresebb szakaszait. Ilyen perdöntő korszakban van most Fenyő A. Endre. Az utóbbi években önmagára talált, sza­badjára engedi hajlamait, szervesen fejleszti to­vább régebbi eredményeit. Mindez nem jelent azonban visszafordulást vagy önismétlést, nem lehet bevált sablonok gépies alkalmazása. Éppen ellenkezőleg: a művész akkor tudja egyeteme­­sebb érvényűvé fokozni megnyilatkozásait, ha hű marad önmagához, tehetségének jellegzetes vo­násaihoz, egyéni fejlődésének belső sajátságai­hoz. Ez a hűség Fenyő A. Endrénél semmiképpen se értelmezhető valamiféle titkos sóvárgásnak az öncélúság, a formarombolás irányába. Inkább a felszabadult szemlélődés érvényesülésének te­kinthető, annak a közvetlen érzékelésnek és ér­zékeltetésnek, mely az ember és a természet vi­lágát hamisítás és félremagyarázás nélkül köz­vetíti. Gátlástalanul reagál a látványokra, fon­toskodás nélkül enged vizuális élményeinek, nem bonyolítja diszharmóniákkal a megfigyelt jelenségek meglévő szépségét. Az effajta festés­mód mindig is kedves volt Fenyő A. Endrének, már pályakezdésekor is örömmel vállalkozott a valóság ábrázolására, az érdekes tájmotívumok rögzítésére, a mélyebb impressziók megörökíté­sére. Szándékai és adottságai tekintetében már indulásától realistának minősíthető, mert mun­kásságát több mint két évtizede az egészséges ízlés, őszinte gyönyörködés, nemes tartalmú köz­­érthetőség jellemzi. Képeinek élvezéséhez nincs szükség semmiféle rejtjelkulcsra, művei önma­gukért beszélnek, nem feltételeznek hátsó gondo­latokat, nem számolnak sznobisztikus sejtések­kel. Az avatatlan dolgozónak éppen úgy tetsze­nek, mint a tájékozottabb műbarátnak. Főként azért, mert természetes harmóniákat szólaltat­nak meg. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez a természetesség a szeszélyes véletlenek szülötte. Az elevenség és igazság képzete csak körültekintő válogatás után biztosítható, a puszta felsorolás áttekinthetetlen kuszasághoz vagy dermesztő jegyzékekhez vezet. Sokkal könnyebb egy mű­vésznek burkoltan, homályosan, modorosan ki­fejeznie megát, mint egyszerűen, kiegyensúlyo­­zottan, logikusan. Fenyő A. Endre helyesen ítéli meg tennivalóit, amikor a valószerűség hatását alapos szerkesztéssel, a részletek kiemelésével, illetve elhagyásával igyekszik fölkelteni. A sok mellékes motívum közül a lényeges elemek után kutat, a festő alkotómunkáját is a sűrítés egyik válfajának érzi. Műveinek kompozíciójában kü­lönösen jól látható ez a tömörítő tendencia. Ahogyan az előtte feltáruló helyzetekből kivágja a képeire kerülő töredékeket vagy összefüggése­ket, az a tudatos rendszerezés, éber mérlegelés példája. S bár festés közben folyton az érzékle­tességre törekszik, sohasem szorul háttérbe mun­kamódszerének értelmessége, elgondolásainak ha­tározott célja. A természet gazdagsága, a táj változatossága segítette elő Fenyő A. Endre kibontakozását. Attól kezdve, hogy a valóság megfestésének ön­feledt öröme ismét eluralkodott alkotótevékeny­ségén, képességei korlátlanul érvényesülhettek. A vallomásjellegű művészi nyilatkozat közelebb áll hozzá, mint az előre kigondolt feladványok teljesítése. A költői vidékek üde hangulata meg­ihleti tudását, s meghitt festői beszámolókra kész­teti. Környezetének atmoszférája, tapasztalatai­nak tárgya tölti ki most ténykedését, spontán ötletekkel frissíti fel művészetét. Két esztendővel ezelőtt Tokajban került megint a szabadon ész­lelt látványok hatása alá, s szinte fenntartás nél­kül, számítgatás és aggály nélkül engedett csá­bításaiknak. A realizmust korábban eltúlzott tu­datossággal kereste, az emlékek és szándékok között olykor elméleti képletekkel vélte a kívá­natos arányt megállapíthatni, a festő érzéki reflexeit nagyon is kiszolgáltatta a formai beosz­tás és gazdaságosság dogmatikus követelményei­nek. A varázslatos szőlőhegy lágy lankái, a Tisza tükrében visszaverődő fények gyöngyházszínei feloldották benne az agyonfegyelmezett érzékeny­séget, lírával telítették képeit. Tavaly a Balaton partján újfent megbizonyosodott arról, hogy a ter­mészet, a valóság a művészből főként érzelmi megjegyzéseket vált ki, az opálos párák, a nedv­dús zöldek, a romantikus várromok, a vidám szüretelők láttán egyszerre megható, lelkesítő lesz a festő hivatása. Senkivel se cseréb­e az, aki — szemközt a királynő szoknyájával, vagy az Itáliából kölcsönzött Rókarántóval — vászonra vetheti elkápráztató látomásait, csordultig telt szívének ábrándjait. Az édes Dunántúl pasztelles árnyalatai sok­oldalúvá nevelték Fenyő A. Endre festői nyel­vezetét, finom tónusok használatára tették ké­pessé. Az árnyékos hegyoldalakon a mély bar­nák között élénk színek lappanganak, másutt a sugárzó foltokat is puha átmenetek kötik össze egymással. A szigligeti dombok sziluettje helyen­ként élesen rajzolódik a tó ragyogó vizére, de az égen összesűrűsödő szétszórt fények kiegyenlítik a merész kontrasztokat. A vakítóan csillogó bala­toni horizont előtt a parti jegenyék mint dél­szaki ciprusok állnak sorfalat, a felidézett nö­vényzet és légkör ízelítőt ad Pannónia mediter­rán jellegéből. Ezért támasztják fel Fenyő­t.

Next