Fenyő A. Endre festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1956)
Az elmúlt évek során gyakorivá vált az egyéni gyűjteményes kiállítások, csoportos bemutatkozások megrendezése. Az ilyen kisebb tárlatok hivatottak arra, hogy az esztendőnként megismétlődő nagy nemzeti seregszemlék tanulságait az egyes művészpályák fejlődési problémáival kiegészítsék, képzőművészetünk kibontakozásának általános mozgását egyik-másik festőnk, szobrászunk, grafikusunk munkásságán belül is lemérhetővé tegyék. Mindinkább nyilvánvalóvá válik ezáltal az, hogy művészeink milyen nagy munkakedvvel, szorgalommal, műgonddal, elmélyültséggel dolgoznak, de az is, hogy mennyi útjamódja van a művészi kifejezés keresésének,mi mindent kell megoldaniok mestereinknek a valóság lehető legteljesebb és leghitelesebb megjelenítése érdekében? Fenyő A. Endre legújabb képei is igazolják a kiállítási program ,kiterjesztésének jogosultságát. Azt bizonyítják, hogy érdemes nyilvánosság elé tárni festőink mindennapi munkájának eredményeit, időnként fölsorakoztatni egy-egy szerencsés periódusuk egész termését. A Műcsarnokban látható évvégi reprezentatív kiállításokon művészenként legfeljebb öt művet lehet bevenni, s ha a beküldők el is érik ezt a maximumot, még akkor se biztos, hogy újonnan elkészült anyaguk legsikerültebb darabjai kerülnek a közönség elé. Sok-sok kísérlet, tanulmány, változat marad otthon a műtermekben, jónéhány friss művészi elképzelés vagy följegyzés, mely olykor méltó a szakma érdeklődésére s egyben betekintést enged az alkotómunka folyamatába. Mert ha a művész maga és valamely tekintélyes zsűri készebbnek, befejezettebbnek tekinti azokat a mutatósabb képeket vagy szobrokat, melyek tehetségeinket az országos tárlaton képviselik — a teremtő gondolat megformálásának izgalmas látványa egy és ugyanazon egyéniség szerteágazó, összetettebb anyagából jobban megismerhető. A legszigorúbb válogatás se adhat olyan hiteles áttekintést egy képzőművész képességeiről, mint működése egészének tanulmányozása, az a fajtafigyelem, mely lépésről-lépésre követi életművének sikeresebb szakaszait. Ilyen perdöntő korszakban van most Fenyő A. Endre. Az utóbbi években önmagára talált, szabadjára engedi hajlamait, szervesen fejleszti tovább régebbi eredményeit. Mindez nem jelent azonban visszafordulást vagy önismétlést, nem lehet bevált sablonok gépies alkalmazása. Éppen ellenkezőleg: a művész akkor tudja egyetemesebb érvényűvé fokozni megnyilatkozásait, ha hű marad önmagához, tehetségének jellegzetes vonásaihoz, egyéni fejlődésének belső sajátságaihoz. Ez a hűség Fenyő A. Endrénél semmiképpen se értelmezhető valamiféle titkos sóvárgásnak az öncélúság, a formarombolás irányába. Inkább a felszabadult szemlélődés érvényesülésének tekinthető, annak a közvetlen érzékelésnek és érzékeltetésnek, mely az ember és a természet világát hamisítás és félremagyarázás nélkül közvetíti. Gátlástalanul reagál a látványokra, fontoskodás nélkül enged vizuális élményeinek, nem bonyolítja diszharmóniákkal a megfigyelt jelenségek meglévő szépségét. Az effajta festésmód mindig is kedves volt Fenyő A. Endrének, már pályakezdésekor is örömmel vállalkozott a valóság ábrázolására, az érdekes tájmotívumok rögzítésére, a mélyebb impressziók megörökítésére. Szándékai és adottságai tekintetében már indulásától realistának minősíthető, mert munkásságát több mint két évtizede az egészséges ízlés, őszinte gyönyörködés, nemes tartalmú közérthetőség jellemzi. Képeinek élvezéséhez nincs szükség semmiféle rejtjelkulcsra, művei önmagukért beszélnek, nem feltételeznek hátsó gondolatokat, nem számolnak sznobisztikus sejtésekkel. Az avatatlan dolgozónak éppen úgy tetszenek, mint a tájékozottabb műbarátnak. Főként azért, mert természetes harmóniákat szólaltatnak meg. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez a természetesség a szeszélyes véletlenek szülötte. Az elevenség és igazság képzete csak körültekintő válogatás után biztosítható, a puszta felsorolás áttekinthetetlen kuszasághoz vagy dermesztő jegyzékekhez vezet. Sokkal könnyebb egy művésznek burkoltan, homályosan, modorosan kifejeznie megát, mint egyszerűen, kiegyensúlyozottan, logikusan. Fenyő A. Endre helyesen ítéli meg tennivalóit, amikor a valószerűség hatását alapos szerkesztéssel, a részletek kiemelésével, illetve elhagyásával igyekszik fölkelteni. A sok mellékes motívum közül a lényeges elemek után kutat, a festő alkotómunkáját is a sűrítés egyik válfajának érzi. Műveinek kompozíciójában különösen jól látható ez a tömörítő tendencia. Ahogyan az előtte feltáruló helyzetekből kivágja a képeire kerülő töredékeket vagy összefüggéseket, az a tudatos rendszerezés, éber mérlegelés példája. S bár festés közben folyton az érzékletességre törekszik, sohasem szorul háttérbe munkamódszerének értelmessége, elgondolásainak határozott célja. A természet gazdagsága, a táj változatossága segítette elő Fenyő A. Endre kibontakozását. Attól kezdve, hogy a valóság megfestésének önfeledt öröme ismét eluralkodott alkotótevékenységén, képességei korlátlanul érvényesülhettek. A vallomásjellegű művészi nyilatkozat közelebb áll hozzá, mint az előre kigondolt feladványok teljesítése. A költői vidékek üde hangulata megihleti tudását, s meghitt festői beszámolókra készteti. Környezetének atmoszférája, tapasztalatainak tárgya tölti ki most ténykedését, spontán ötletekkel frissíti fel művészetét. Két esztendővel ezelőtt Tokajban került megint a szabadon észlelt látványok hatása alá, s szinte fenntartás nélkül, számítgatás és aggály nélkül engedett csábításaiknak. A realizmust korábban eltúlzott tudatossággal kereste, az emlékek és szándékok között olykor elméleti képletekkel vélte a kívánatos arányt megállapíthatni, a festő érzéki reflexeit nagyon is kiszolgáltatta a formai beosztás és gazdaságosság dogmatikus követelményeinek. A varázslatos szőlőhegy lágy lankái, a Tisza tükrében visszaverődő fények gyöngyházszínei feloldották benne az agyonfegyelmezett érzékenységet, lírával telítették képeit. Tavaly a Balaton partján újfent megbizonyosodott arról, hogy a természet, a valóság a művészből főként érzelmi megjegyzéseket vált ki, az opálos párák, a nedvdús zöldek, a romantikus várromok, a vidám szüretelők láttán egyszerre megható, lelkesítő lesz a festő hivatása. Senkivel se cserébe az, aki — szemközt a királynő szoknyájával, vagy az Itáliából kölcsönzött Rókarántóval — vászonra vetheti elkápráztató látomásait, csordultig telt szívének ábrándjait. Az édes Dunántúl pasztelles árnyalatai sokoldalúvá nevelték Fenyő A. Endre festői nyelvezetét, finom tónusok használatára tették képessé. Az árnyékos hegyoldalakon a mély barnák között élénk színek lappanganak, másutt a sugárzó foltokat is puha átmenetek kötik össze egymással. A szigligeti dombok sziluettje helyenként élesen rajzolódik a tó ragyogó vizére, de az égen összesűrűsödő szétszórt fények kiegyenlítik a merész kontrasztokat. A vakítóan csillogó balatoni horizont előtt a parti jegenyék mint délszaki ciprusok állnak sorfalat, a felidézett növényzet és légkör ízelítőt ad Pannónia mediterrán jellegéből. Ezért támasztják fel Fenyőt.