Milos Bazovsky csehszlovák festőművész kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1957)

E sajátosan egyéni hangú szlovák festőművész képei bizonyára valami szokatlan s új dolognak tűnnek majd a budapesti közönség szemében. Nem is kétlem hát, hogy a kiállítás látogatói közül sokakban fölmerül a kérdés: „Vajon ki ez a piktor? Hol szerezte képzőművészeti alapműveltségét? S voltaképp mit akar mondani és kifejezni a műveivel?“ Bazovskÿ bátor s a hagyományostól elütő egyéni ábrázolásmódja, amely azonban csak látszólag mond ellent a mi mostani — realista — törekvésünknek, valóban magyarázatra szorul, aminthogy közelebbről meg kell világítanunk Bazovskÿ bonyolult művészi egyéniségét is. Csakugyan a legelején kell hát kezdenünk... Azzal, hogy előbb fölvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, majd a prágai akadémián tanult tovább. Ott 1919-től 1924-ig több tanárnak a kezén ment át. Ezek a régimódi urak azonban — kiváltképp Loukota és Pirner — mégiscsak átadtak neki egy-egy maréknyi szakismeretet és a XIX. századnak ma már elképzelhetetlenül becsületes-aprólékos rajztudásából is valamennyicskét. S bármennyire kurtán-furcsán hangzik ma , Bazovskÿ nem szállt szembe ezzel az iskolával. Akadémiai tanulmányai idején, de később is, művészi pályafutásán mindvégig a rajz volt számára az a fundamentum, amelyre szinte megdöbbentően magabiztos és nagyvonalú művészetét fölépítette. Fölényes és merész rajztudása köti őt a valóság talajához, s ez közvetítette azt a sokat emlegetett, csodálatos és egész életművére jellemző kapcsolatot is, amely az emberekhez, a tájhoz és a világ dolgaihoz fűzi. Művészi fejlődésének bármelyik szakaszát vegyük is szemügyre — márpedig efféle szakasz szép számmal volt a művészetében, mert ő mindenkor útkereső volt,és szünetlen alakítgatta és csiszolgatta kifejezőeszközeit —, azt tapasztaljuk, hogy a festőművésszel párhuzamosan a rajzolóművész is formálódott, fejlődött benne. Vagy hogy szabatosabban fejezzük ki magunkat: Bazovskÿ, a rajzoló, új világokat tárt föl s megnyitotta az utat a festő Bazovskÿ előtt. Igazán élvezet és gyönyörűség ma az ő sok tucatnyi vázlatkönyvében és régebbi rajzainak százai közt lapozgatni, böngészni. E vázlatok és rajzok szellemesen, szenvedélyes érdeklődéssel tanulmányozták és ábrázolták az embert legjellemzőbb pillanataiban, helyzeteiben és mozdulatai közben, egyszersmind — pontosságuk és megkomponáltságuk révén — lehetővé tették a művész számára, hogy időjártával eljusson a valóságnak teljesen költői tolmácsolásáig, oda, ahol a szép vonalvezetés meg az egyszerűségnek és az összefoglaló sűrítésnek a képessége már a keleti rajzmesterekéhez hasonlítható. Ugyanilyen volt a fejlődése mint festőművésznek is. De az iskolának itt nem sokat köszönhetett. Sokkal különb tanítómestere volt: egyfelől a modern cseh festészet gazdagon virágzó hagyományainak ékes példája — élén Slavícekkal és főként Preislerrel, aki ekkoriban különösen közelállt Bazovskÿ szívéhez —, másfelől önnön ragaszkodása és hűsége a szülőföldjéhez. I Ha ideszámítjuk még a hazai képzőművészeti hagyományokat és viszonyokat is, nem csodálhatjuk, hogy a realista, majd realisztikusimpresszionista festői látásmód röpke periódusa után szükségszerűen eljutott művészetének első számottevőbb korszakáig, az úgynevezett monumentalitásra való törekvésig. Ebben egyéni és alkotó módon Martin Benka példáját követte. A nagy formák keresése, a bizonyos fokig absztrakt idomok s az a sűrített színvilág, amelyen a hideg kékek, szürkék és okkerek árnyalatai uralkodnak, a leleményesség és a mély érzelmi tartalom, a népnek és a hazának őszinte szeretete c íme, ezek Bazovskÿ eredendő értékei, amelyekkel segített betetőznünk az 1918 utáni szlovák képzőművészet fejlődésének e sajátságos időszakát. Az, hogy nem tartott ki e szemléleti mód mellett, más lapra tartozik. Csakhamar észrevette ugyanis a merev díszítőelemekhez és stilizáláshoz vezető monumentális ábrázolás sziklazátonyait, s még idejében rájött arra is, hogy ez a művészi felfogás merőben ellentétes az ő dinamikus és robbanékony alkatával. Ezért aztán— nagyjából 1935-től — változtatni kezd művészi szemléletén, s ez 1938 táján konkrétabb és szilárdabb alakot ölt. A változás — korábbi szemléletéhez képest — elég nagy, mondhatni lényegbevágó volt. A kiegyensúlyozott és hősi pátosz a mondanivalótól hovatovább közelgett az elmélyültebb és érzelmileg átforrósodott hangú alkotáshoz. Ezt a művészi törekvését leginkább talán a „balladai hangulat“ és az „ódás hang“ fogalmával jelölhetnénk. Színei is megváltoznak ez idő tájt: a tüzes meleg tónusok tartósan maguk alá gyűrik a monumentalitás időszakának hideg harmóniáját. Bazovskÿ művészete szerkezetileg is gyökeresen megváltozik. De egy dologban semper idem marad: hazaszeretetében s abban, hogy a tárgyakhoz továbbra is a vérbeli fölfedezők friss látásával közelít. Bazovskÿ szinte az egész esztendőt kint tölti a természetben s az emberek között. Rajzol, vázlatokat készít, fest. Nem leltározza naturalista módon a valóságot. A maga módján látja. A költő szemével. A költőével, aki új valóságot teremt, utánozhatatlan és soha többé meg nem ismételhető művészi valóságot. Sokat, rengeteget írhatna az ember Bazovskÿ művészetéről. Bazovskyról, a nagy koloristáról, az egyik legnagyobbról, akit valaha is ismert a szlovák képző-