Bencze László Kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1960)

helytállásra biztatnak. A munkától gyötört — de meg nem törő, — kérgestenyerű kovácsok, lakatosok szinte monumen­tális jelképekké növekednek. A vaskos formák, az eltúlzott arányok, a szálkás, akadozva futó vonalvezetés, mind-mind arra való csupán, hogy érzékeltesse a „való anyag terem­tette” embertípus hatalmas erejét, emberi nagyságát, társa­dalmi-történeti elhivatottságát. A fa-tanulmányok ezt a fajta „emberi magatartást”, ezt a fajta társadalmi mondanivalót közvetítik. Nem egyszer a lehető legkvesebb eszközzel, illetve meglepő egyszerűséggel. Igaz, Bencze élményvilága erős szálakkal a múlthoz kötődik. Gyakori ez a művészetben. A legfogékonyabb idők — gyermekkor, ifjúkor — hangulati benyomásai, emlékezetes alakok, képek sora sokszor mintegy predesztinálja a művész értelmi-érzelmi profiljának karakterét. Innen van az például, hogy az „Olvasó parasztok” nagy mozaik-kompozíciójának szikárrá nyomorodot, ám konok és komor öregasszonyait nehezen ismerjük el mai parasztasszonyokként. Az „Anya” című rézkarc egészséges életörömtől duzzadó alakja — úgy tűnik—talán ellene mond általánosításunknak. De mégsem, mert ez a figura — megjelenésében, viseletében is — de még­­inkább sajátos magatartásában, szintén régi. Az elnyomatás ellenében feltörő életerőről, életörömről vall. Bencze híven közvetíti azt a sajátos, a dehumanizálódással szemben kiala­kuló makacs vitalitást, amely a mi népünket, proletáriátu­­sunkat és féljobbágyi szegényparasztságunkat jellemezte. Az emelkedett, bár soha nem deklamáló természetű pátosz is — monumentális kísérleteiben találkozunk vele — ilyen értelmű tartalommal telt. Helytelen lenne számonkérni tőle életünk frissében alakuló új jellegzetességeinek megfogalmazását is. Ez a fiatalabbak dolga, nekik kell inkább „szemesnek lenni”, a jövő felé tartó jelenségekre. Érdekes azonban, hogy a művész alkotói tevékenységét, a fentebb mondottak ellenére sem jellemzi valamiféle meg­rekedés. Sőt! Elég itt utalnunk a győri filmszínház pályázati munkájára, a csepeli kikötő díjazott sgraffito-tervére, vagy az újpesti lakótelepen kivitelezésre került alkotására. Mind­egyikben eredetiségről, valódi nagyvonalúságról, újítókedv­ről tesz tanúságot. Itt vannak lírai érzékenységéről, szelleme­sen frappáns fogalmazókészségéről tanúskodó akt-tanulmá­nyai is, vagy póztalan, puritán felfogású, erőteljes önarc­képei. Kiderül, hogy nem is olyan szűk művészi világról van szó — határai könnyedén tágíthatók különböző irányban.

Next