Imre Júlia kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1960)

IMRE JOUR A textiliparban kevés tervező művésznek volt alkalma, hogy a sajátos vonású, egyéni élet­művét kialakíthassa. Változó igények, változó technológiák, változó anyagok új és újabb felada­tok elé állítják tervezőinket. De mégsem csupán a külső körülményektől függ az iparban dol­gozó tervező művész tehetségének kibontakozása. Képessége, szorgalma, kitartása, technikai­technológiai jártassága, szépérzéke a hagyomány értékeinek, a jelen szükségleteinek eleven vérkeringésében kell megújuljon, szüntelenül. Az önkifejezés kínzó kényszerét össze kell hangol­nia az ipar fegyelmével, s a mindentudó gépben fel kell ismernie a tudás elemeit, feltételeit. Alá kell rendelnie képzeletét kornak, divatnak, piacnak, s nem szabad engednie, hogy érzéseinek, egyéniségének, meggyőződésének hitelét percemberkék kufárkodása tépázza meg. Nem dob­hatja oda művészetét, — lesz, ami lesz, én elmondtam a magam igazát, — mert gyárnak, gép­nek, kereskedelemnek megvannak a maga szigorú törvényei és törvényszerűségei, de fel sem adhatja a művészi teremtés jogát. Nehéz ipari tervezőnek lenni, nehéz teljes értékű munkára eljegyezkedni. Imre Júlia vállalta a nehezét, munkáját elismerés kíséri. Ha ehhez hozzátesszük, hogy 1952-ben végzett a Főiskolán, mint szövött selyemanyag tervező, s most a Magyar Selyemipar Vállalat vezető művésze, jelentős kiállítások, s díjak részese, az években és szerepében kibon­takozó művészpálya körvonalai is kirajzolódnak. Homályosan, hiszen sem diploma, sem státusz nem magyarázza meg a hűséget, következetességet, a pálya művészi előjeleit. A lélektan bizo­nyosan összefüggést keresne, ellentétekben gyökerező álmokat: Nádudvar rideg paraszti világa, — ahonnan Imre Júlia 1926-ban elindult —s a selyem káprázata között. Zsíros tiszántúli földek és Kína nagy múltú kultúrája, velencei, genovai, firenzei, konstantinápolyi bazárok eleven tar­kasága között, puritán egyszerűségű falvak s nagy lélekzetű ipari-kereskedő városok között. Imre Júlia útja elején még nem tudta, hogy végül is a szövött selyemanyag tervezést választja hivatásul. Divattervezőnek készült, s már diplomájával kezében munkatársa volt a Lakástextil Vállalatnak. Most is állít ki ruha- és lakástextilt együtt. De mintha melanzs, brokát hatású anyagai nem kevésbé a végletekre figyelmeztetnének: csillogó fémszálakból szőtt, gyakorta népi motívumokból átírt ornamentika a gyapjú (vagy poliakrilnitril) szálak tompa fénytelensé­gébe ágyazottan. A fényben, a színekben, a változatok sokaságában talált magára Imre Júlia. Már a Brüsszeli Világkiállításon első díjat kapott (1958), s a IV. Országos Iparművészeti Kiállítás után olvassuk róla: „Imre Júlia munkásságát kell kiemelni, mint példamutatóan igényes törekvést ezen a nehéz szakterületen." A súlyosabb évek pedig csak ezután következtek: a ter­mészetes anyagokat szintetikus szálak szorították ki, meg kellett hát tanulni új anyagokban gon­dolkodni, s mert a hétköznapok után az ünnepélyességre is mind több alkalom kínálkozott, meg kellett tanulni selyem és gyapjú helyébe más anyagokkal ünnepi illúziót kelteni, a művészet és

Next