Farkas János festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1961)

Farkas János azok közé a művészek közé tartozik, akik átélték a képzőművészet történetének legsúlyosabb, egyben megrendítő vál­ságát. Életének, tevékenységének, tanulmányainak, m­agára találásá­­nak ideje egybeesik azzal a korszakkal, melyben alapjaiban rázkódott meg mindaz, amit az európai képzőművészet legalább két évezreden át épített. Közel 40 éve részese annak a példátlan vívódásnak, mely elől egyet­len, a művészet — s ami ezzel együtt jár, — az emberiség sorsáért aggódó lélek sem térhetett ki. Minden művésznek döntenie kellett tevékenysége legmélyebb értelméről, arról, hogy a művészet művé­­szet­e még akkor, ha a művész „nem akar már mást alkotni, csak művészetet.” Ijesztő és elképesztő manifesztumok, állásfoglalások váltak közismertté és az alkotó tevékenység alapjává. „Ártalmára van a művészetnek, ha kifejezésre törekszik... A művészet meg­magyarázhatatlan és céltalan. A műalkotás úgy keletkezik, hogy elemeit művészileg értékeljük. A művészet nem lehet más, mint egy rendkívül fontos mágikus cselekvés, amely eljuttat minket abba az állapotba, hogy tiszta öntudattal éljük át a legmagasabbrendű erőszak csodálatos extázisát.” És végül egy mai apostol, Salvator Dali szerint ,,A modern művészet zsákutcába jutott.” Nemcsak a művészet, tegyük hozzá, hanem a művészek is. Már a művész tanulmányai idején, a húszas években a megerősödött burzsoázia igen nagy hányada is — a világ egy jelentős részén végleg lemondott arról, hogy hatalma fenntartására, életszemlélete ter­jesztésére és védelmére csatasorba állítsa a képzőművészetet. Nem mindig és mindenütt tervszerűen, nem tudatosan. Ez azonban a kimenetel szempontjából közömbös. A lényeg az, hogy a szellemi élet termelőeszközeit birtokló uralkodó osztályok nem is voltak képesek arra, hogy olyan egységes ideológiai alapot adjanak a művészeknek, mint a kapitalizmus előtt létezett társadalmi rendszerek, legutóbb a feudális egyház, az udvar és nemesség, de olyat sem, mint a XVII. század polgársága. A művész magára maradt. Hogy el tudja viselni, nem kodifikált, de mindig jelenvaló számkivetettségét, művészetét glorifikálta és öncélúvá tette. Önmaga ültette, mint „istent”, mint a „semmiből szuverénül alkotót”, maga és szűk köre fabrikálta magánossága trónusára olyanná, aki csak önmagának felelős. Még hosszú idő fog eltelni addig, míg az emberiség szellemi fejlődéséért aggódó elmék fel tudják mérni ennek a korszaknak az alkotók tuda­tára tett hatását, az eltévelyedés mértékét, a vívódásban összerop­pant és elhullott értékeket. Farkas János szemtanu­ja és részese volt a harcnak. Tanulmányainak, orientációjának, érésének, tevékenysége irányának meghatározására adott idő a legválságosabb periódussal esett egybe. Emberellenes és művészetellenes társadalomban nőtt, érett és formálódott emberszeretővé és a művészet megszállottjává. Olvassuk vallomását: „Lelkesülő természetű vagyok. Az életet csodá­latosnak, egyensúlyban levőnek érzem. Ellentmondásai harmóniában oldódnak fel előttem. Ezt a meglátást a bölcsek és a nagy poéták tanításai megerősítik bennem. Érzéseimet én színekben szeretném megláttatni. Az átélt, átérzett életörömöket vágyom embertársaim­ban is felkelteni. A szorongások, a fenyegettetések, a dzsungel erőinek réme és a mimikris kétlakiság csak mélyen­­és egyre homályosabban) a tudat alatt mint keserű emlék rendül bennem, de világképem a felszabadult új erők építette szilárd alapon nyugszik. Ez az épülő szép, új világ új harmóniákat hozott létre. Sohasem képzelt életformát és távlatokat nyitott meg a reményt vesztett emberiség előtt. Kialakulóban van az új típusú ember is. Az új tartalmak egyre szilárdabb új formákat öltenek. Először a termelés­ben, a társadalmi létben. A földeken, az üzemekben, a közlekedésben új gépcsodákat látunk. Vajon kifejezhetők-e ezek az új jelenségek az impresszionista naturalizmus, vagy a nagybányai festészet forma­világával ? Hiszen ez a stílus saját kora tartalmával van elválaszt­hatatlanul telítve. Ami leginkább megragadja a ma emberét, az a szilárd hit az ember­ben, aki öntörvényénél fogva formálni tudja létkörülményeit. A magára találás rövid útját szédületes eredményei igazolják. A fel­szabadu­ltság, az emberi méltóság hitelének megteremtése tölti el a ma emberét. Lehetetlen, hogy a ma művészete ne tükrözze a mai szellem igazi alkatát. Kifejezésmódjait keressük. Ki tudná kivonni magát ez alól ?” Műveit összhangban érzem vallomásával. S ennek nagyszerűsége komoly figyelmeztetés lehet jó néhányunk számára. Önvallomásában arról ír : „Érzéseimet én színekben szeretném megláttatni.” Hogy törekvését, melyre becsületes, igaz emberségét és életét rátette, milyen eredmény koronázza, azt a nézőnek kell eldöntenie. Megnyilatkozásaiból, de anyagából is látható, hogy az ábrázolás sokrétű eszközeit maga választotta, forrása Cézanne. A művek azt tanúsítják, hogy alkotójuk törekvései középpontjában az általá­nos törvényszerűség világának, a dolgok szilárd és egyetemes rend-

Next