Soltész Albert festőművész (1961)
Cla elfogadjuk Delaeriox mondását, hogy a természet a szótár, s a művész abból állítja össze a szavakat, akkor Soltész Albert ennek a nagy szótárnak ama lapjainál időzött, amelyeken mély jelentőségek, intenzív feszültség, s lelki küzdelmek rejtőznek. Tájképei nem a természettel való együttrezdülés, hanem bizonyos mozzanatok drámaiságának a kerete, leíró jellegű csendéleteiben sem egyszerűen csak a művész szemlélődése tükröződik vissza, hanem itt is keres és talál valamit, ami átemeli a látványban való gyönyörködés ürességének buktatóin. Nála a festmény sosem a külső látvány kedvéért van, hanem azon túl egy belső víziónak is a kifejezése . A belső kép egyenértékű kifejezésében sokat problémázik és viaskodik magával. Új utakat, új technikát keres, tépelődik a színeken, a kompozíción, s mindazon a tényezőn, amit a téma megoldásának nevezünk. Típusa annak a művésznek, akinél a „művi becsületesség” — hogy mesterének, Fényi Gézának a szavait használjuk — vérbe és húsba vágó, ellentmondást nem tűrő parancs. A sajátos művészi meglátása mellett talán ez a titka, hogy némely képe kifejező erejével figyelmes szemlélő előtt szinte szétfeszíti a keretet. A kiállított képeken megütött hang nem lágy, nem behízelgő. A mondottak alapján nem is lehet az, hanem komoly színezetű, azonban sosem pesszimista. Valami fény és melegség a visszafogott borús színek közül mindig kicsillog. 1