Soltész Albert festőművész (1961)

­Cl­a elfogadjuk Delaeriox mondását, hogy a ter­mészet a szótár, s a művész abból állítja össze a sza­vakat, akkor Soltész Albert ennek a nagy szótárnak ama lapjainál időzött, amelyeken mély jelentőségek, intenzív feszültség, s lelki küzdelmek rejtőznek. Táj­képei nem a természettel való együttrezdülés, hanem bizonyos mozzanatok drámaiságának a kerete, leíró jellegű csendéleteiben sem egyszerűen csak a művész szemlélődése tükröződik vissza, hanem itt is keres és talál valamit, ami átemeli a látványban való gyönyör­ködés ürességének buktatóin. Nála a festmény sosem a külső látvány kedvéért van, hanem azon túl egy belső víziónak is a kifeje­zése . A belső kép egyenértékű kifejezésében sokat prob­­lémázik és viaskodik magával. Új utakat, új technikát keres, tépelődik a színeken, a kompozíción, s mind­azon a tényezőn, amit a téma megoldásának neve­zünk. Típusa annak a művésznek, akinél a „művi be­csületesség” — hogy mesterének, Fényi Gézának a szavait használjuk — vérbe és húsba vágó, ellent­mondást nem tűrő parancs. A sajátos művészi meg­látása mellett talán ez a titka, hogy némely képe ki­fejező erejével figyelmes szemlélő előtt szinte szét­feszíti a keretet. A kiállított képeken megütött hang nem lágy, nem behízelgő. A mondottak alapján nem is lehet az, hanem komoly színezetű, azonban sosem pesszimista. Valami fény és melegség a visszafogott borús színek közül mindig kicsillog. 1

Next