Muridsány Zoltán festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1962)
eredménytelensége, önmagával való — talán túl szigorú — elégedetlenség után újra magára talált. Belső művészi felszabadulásával most ez az anyag az első állomás, ahol nyugodt lelkiismerettel állhat a közönség elé, és mondhatja — itt tartok, még nem elégít ki, de talán nem kevés,amit nyújtani tudok. A kiállítástól pedig olyasmit vár, amit a bevezető sorokban vázoltunk, persze nem a miénkkel azonos gondolatokkal, nem is tudatosan. Maga a művész csak érzi, s nem láthatja az elemzésnek olyan módját, mint a művészeti életet figyelő művészettörténész. De a külső szemlélő is azt mondhatja, hogy a bemutatásra való törekvés helyes volt, mert munkái mondanivalójukkal, új formanyelvű előadásukkal, egyéni stílusukkal kiállításra valók, színvonalas együttes került a közönség elé. Nuridsány Zoltán ma ennyit ad s úgy véljük, e képek fogadtatása is szíves lesz. Melyek új festményeinek jellemzői ? Elsősorban az erős konstruktivitás. Mély színek mellett sok piros, sárgák és zöldek foltjai, nagy síkok, olykor kontúrozva. Témái a mindennapi élet alakjai és tájképek. Portrék, nőalakok, köztük kettős (Beszélgetők) vagy hármas (Aszszonyok kapával) kompozíciók. A festők által kedvelt tájakat Tihanyt, Szentendrét és Visegrádot másoktól különböző módon látja, előadásának hangja egyéni. Alkotó módszere nem gyors. Vázlatok után, hosszabb szünetekkel fejleszti tovább a képet alapos munkával. Képeinek nehéz születését csak elbeszéléséből tudjuk, magán a festményen nem látszik, sehol sem lesz „elkínzottá”. E képekről az építés biztonságát, s művészének — rajzban és a megfestésben — szakmai tudását olvashatja le a néző. Mindezekkel már magában is