X. Pest Megyei Képzőművészeti Kiállítás katalógusa (Vak Bottyán Múzeum, Vác, 1964)
tottak. Mivel a jelen kiállítás anyagában is a stílusok, szándékok, mondanivalók igen sokféle és egymásnak Ez az a pont, amely miatt a mai művész és a közönség még mindig nehezen talál egymásra, holott A közönség és a kritikus feladata is csak az lehet, hogy rokonszenvvel, de azért nem mindenbe belenyugvón nézze ezeket a kísérleteket. Ne ítéljünk tehát az elmúlt korokból vett örökértékű klasszikus mintaképekkel való összehasonlítás alapján, de ne is fogadjunk el mindent csak azért, mert újszerű, holott nem indít meg bennünket és nem gazdagítja emberségünket. Ehhez a műtárgyszemlélethez tehát magának a közönségnek isalkotó módon kell hozzájárulnia, mert korunk művészetét nem csak a művész, hanem az ő alkotását elfogadó vagy elutasító közönség határozza meg. Ennek a nehéz és felelősségteljes magatartásnak az óhajtásához — úgy hiszem — az itt szereplő képzőművészeknek minden joguk megvan, mert az immár klasszikus értékű Bornemisza Géza még ma is friss természetelvű szemléletétől a fiatalok egyik legtehetségesebb képviselőéig, a zárt és méltóságteljes képi hatásra törekvő Kocsis Lászlóig mindenféle jellegzetes és tanulságos művészi magatartás megtalálható. Dr. Végvári Lajos, a művészettörténeti tudományok kandidátusa, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanára KIÁLLÍTOTT MŰVEK JEGYZÉKE BALOGH LÁSZLÓ Lángfej Szentendrei ház Hazatérők Szentendrei utca Szentendrei piac BELÁNSZKY FERENC Szőllős BORNEMISZA GÉZA Gombási művésztelep Tihanyi, táj Vác Akttanulmány Tihanyi szálláson Udvar Vácon Tájkép a pokolcsárdától Balatoni üdülő BÁNYÁSZ BÉLA CHEMEZ ÁRPÁD Szentendre CHEMEZ ISTVÁN Nagyanyó CS. NAGY ANDRÁS Reggel a Dunánál Váci rév Hajóépítők Duna-part Táncolok Dunai hegyoldal Napfelkelte Bejkendős asszony Halascsendélet Csendélet ablaknál (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) Minden művészettörténeti és kritikai tevékenységnek, így az előszó írásnak is kettős arculata van. A művészeti írónak elsősorban hozzá kell szólnia a művészek munkáihoz, olyan módon, hogy hasznot, bátorítást, tanulságot nyerjenek belőle, hogy érezzék, nem egészen szubjektív véleményt olvasnak, hanem egy bizonyos, kisebb-nagyobb közösség nevében szól hozzájuk a kritika írója. A művészettörténész másik funkciója pedig az, hogy — mintegy a művészek megbízásából — megmagyarázza, megértesse a társadalommal a törekvéseket, s azokat elfogadtassa, sőt további kiteljesedésükhöz társadalmi támogatást harcoljon ki. Különösképpen nehéz feladat ez napjainkban, midőn a művészek legtöbbjét áthatja a művészet hagyományos felfogásával szemben egyre erősebben megnyilvánuló kételkedés. Ennek következtében megbomlott a művészet egysége, ellentmondás keletkezett a forma és a tartalom között, és a különböző irányzatoknak, stílusoknak megfelelően a művész érdeklődése kizárólagosan vagy csak a forma, vagy csak a tartalom keresésére irányul. A művészet mai közönségének többsége értetlenül áll e jelenséggel szemben. Hiszen a művészet sok évezredes története azt példázza, hogy egy adott történelmi korszaknak nem csupán meghatározott társadalmi és eszmei rendszer a jellemzője, hanem a művészet területén is bizonyos zárt felfogás, — amelyet stílusnak nevezünk — uralkodik, s meghatározza a művészek tárgyválasztását, eszmei és esztétikai álláspontját, kifejezési eszközeiket. A közönség e nagyobbik fele nem éppen jogtalanul idegenkedik a XX. századi művészettől, sőt sokaknak kimondottan gondot okoz az a jelenség, hogy az ember fejlődésének e roppant látványos és újdonságokkal teli korszakában, a XX. században, a művészet nem éri el azt a teljességet és közérthetőséget, amely más , társadalmilag és gondolkodásbelileg fejlettebb korszakok megvalós,ellentmondó megvalósulásaival találkozunk, nem célszerűtlen, ha megpróbáljuk ennek a jelenségnek rövid magyarázatát adni. A XIX. század küszöbén diadalmaskodó burzsoázia a sajátos történelmi körülmények miatt, — melyek közül talán legfontosabb a kapitalizmus lényegére jellemző ellentmondásosság — nem volt képes többé arra, hogy létrehozza az értékrendnek és a szemléletnek azt az egységét, mely más korszakokban szinte maradéktalanul megvalósult. A sajátos körülmények között az egyes társadalmi egyed egyre nagyobb önállóságra és függetlenségre törekedett. Különösképp áll ez a művészekre, akiknek munkája egyre inkább csecsebecsévé, a megszokott dekoratív sallanggá degradálódott a burzsoázia szemében. A kapitalizmus ún. farkastörvényei nem kívánnak művészi igazolást, sőt inkább ha lehet, elkendőzést. Ennek eredményeképpen a művész nem szólhat a kor lényegéről, sőt azt kívánják tőle, hogy maradjon meg a felszínen, gyönyörködjék abban a szépségben, amely az élet kérlelhetetlenségei miatt már csak imitt-amott találhatók meg. Vagy játszék a művészettel, mint valami drága, de haszontalan ékszerrel. A művészet tehát elvesztette az értelmét, s akármenynyire törekszenek is a XX. század különféle művészeti irányzatai ennek az értelemnek az újra megtalálására, ez nem sikerülhet, mert nagy művészet, vagyis közérthető és társadalmi hatékonyságú művészet csak akkor keletkezhet, ha a művész és a közösség szilárd értékrendben és közös célkitűzésben találkozik. A magányosságra ítélt, a műtermében individuálisan kutató és nem egyszer abszurd megoldáshoz elérkező modern művészet mégis sok új kifejezési eszközzel gazdagította a képzőművészetet. Ezek olyan új értékek, amelyek közül sok már bizonyossá vált, mások további megvizsgálásra szorulnak. Alkalmazásukról tehát a szocialista társadalomban élő művész sem mondhat le, többé-kevésbé egyetértenek nemzeti fejlődésünk céljai és eszmei értékei dolgában. Ezekhez az új tartalmakhoz még meg kell találni az új, bonyolultabb formát. Mert a művészet sohasem filozófiai tételeket illusztrált, hanem — a maga módján — egy érzelemtől áthatott tudati képet alkot a világról. Ezt önmagából, saját eszközeivel kell létrehoznia. Bármennyire is csábító a múlt század realista hagyományainak a továbbfolytatására vonatkozó óhaj, a történelmi helyzet, a világról való ismeretünk jóval bonyolultabb és sokkal erőteljesebb dialektikájú. Ezért helyes, ha művészeink nem mondanak le az újszerű formák kereséséről és alkalmazásáról. De egyet sohasem szabad elfelejtenünk, hogy bármely forma csak akkor válik esztétikai értékűvé, ha jelentése, értelme van, vagyis ha egy konkrét tartalomnak megfelelő, tőle elválaszthatatlan, egyenértékű formává nemesedik. (kréta) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (akvarell) (akvarell) (akvarell) (akvarell) (kréta) (tus) (pasztel) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj) (olaj)