Kemény László festőművész kiállítása (Derkovits Terem, Budapest, 1965)

Csak a témát kereste az idegen világban. Ennek a sorozat­nak egyik legnagyobb érdeme, hogy elkerülte az ottani képtá­rakban, galériákban megismert festői előadások csábító után­zását. Kemény, mindent a magyar festő szemével látott, és szu­verén módon, magyar festőként tolmácsolta a látottakat. Ez hozza az itthoni nézőhöz olyan közel Kemény László amerikai vízfestmény-kollekcióját. FRANK JÁNOS Kemény László 1901-ben született Vácott. A Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt, később tanársegéde. Fia­talon lett a KÚT tagja. Első kiállítását 1930-ban rendezték az Ernst múzeumban. További kiállításai: 1935 és 1937 — Nemzeti Szalon; 1943 — Műbarát; 1947 — Fókusz Galéria; és egy évti­zedes szünet után 1957 — Fényes Adolf Terem. 1928-ban külföldi magát. Témái az idegen tájak, városrészletek; az amerikára jel­lemző elővárosi települések, sajátosan kiválogatott enteriőrök, és az emberek, az ismeretlen tömeg. Vízfestményein is megtar­totta olajképeinek sötétes, tömött színeit és egyéni színskáláját is. A jegyzetszerű vázlatosság — ez illik a műfajhoz — megfér nála a teljességgel, a kép foltjainak tömegei egyensúlyban van­nak, ő a „flott” felvetéssel ,is befejezett egészet ad. Érdekes, külön utakon járó művész Kemény László. Sötét, vörösek, kékek, némi zöld, rózsaszín — vagy inkább az emberi test színe — és kivillanó fényfoltok jellemzik elsősorban a fes­tészetét. Ezek a színfoltok tónusos átmenetekkel, mintegy szín­beli áthatásokkal találkoznak. Az erős fehér fény belső sugár­zásként, lényegében a mélyből tör elő, bár a kompozícióiban egy feltételezett fényforrás is szerepet játszik. Ez a művészet hatá­rozottan festői, sohasem rajzos; a formák plaszticitása igen erős. Kemény László rétegesen fest, ez a gazdagság megérződik a fe­lületen, olajképeinek faktúráján. Az aláfestés néha nem egyéb, mint egy félbehagyott régi kép: ennek egy-egy darabja néhol, szinte objet trouvé véletlenszerűséggel tűnik elő ebben a formái­ban reális festészetben. A művész kedveli és gyakorolja a murális művészeteket, a freskót, seccot, a panneaut. Olajfestményeinek zöme is inkább nagyméretű kompozíció. Maga a festő mondta el — mert képeiből nem lehet kiolvasni — hogy a nagyméretű alkotásainál sohasem készít vázlatot, kartont, hanem a primér indulat erejével azonnal fog a festésbe. „Ez a festő szinte »be­hunyt szemmel« alakítja ki, veti papírra, vagy vászonra láto­másait ...” — írta róla Füsti József. „Dinamikus tempera­tum — folytatja — heves reakciót vált ki belőle minden élmény, legyen az maga a természet, vagy az ember, de legfőképpen ép­pen: ember a természetben”. Kemény László ezen a kiállításon akvareljeiből összeállí­tott útinaplóját mutatja be. Magyar festő számára terra incog­nita volt a gyűjtőterülete: Amerika, az Egyesült Államok. A szo­katlan terep, a váratlan, újszerű élmények, a másfajta látványok izgatott, gyors munkára serkentették a benyomásokra oly érzé­keny művészt. Megfigyelő készsége határtalan kapacitással mű­ködött, miközben rajzlapja mellett, festékei között otthon érezte kiállításokon szerepeltek képei; ezt a tárlatot Bécsben, Geno­vában, és Velencében mutatták be. Képeit Stockholmban is kiál­lították, 1946-ban. Egyházi festészettel is foglalkozik. Falképei vannak Vác, Nógrádverőce, Szalkszentmárton és Kunpeszér templomaiban és kápolnáiban. Számos művét őrzi a Nemzeti Galéria.

Next