Nagy Gyula festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1965)
Vidéken élő művész kiállítása elé íródnak e sorok , s ha rendszeresen szerepel is a nagy kiállításokon, mégsem lesz hiábavaló bemutatni őt a tárlat látogatóinak. Nagy Gyula bányászsorból került ki, végezte el a főiskolát, még főiskolás korában egy évet ösztöndíjjal Firenzében töltött. A diploma megszerzése után a Bányászszakszervezet munkatársaként dolgozott. 1953-ban hazaköltözött Várpalotára; ez időtájt választották meg a Képzőművész Szövetség festő szakosztálya titkárának. 1953 óta Várpalotán él, ott dolgozik. 1957 után a megyei képzőművészeti élet egyik szervezője, vezetője. 1958-ban több hónapos tanulmányúton járt Olaszországban. Művészetében két tényező játszik döntő szerepet: a munka és a természet. Veszprém megye adottságai: az ország néhány igen jelentős vegyipari üzeme, erőműve, bányája, az ország egyik legnagyobb bortermelő állami gazdasága, a nehézvegyipari egyetem, s nem utolsósorban a Balaton lehetővé teszik, hogy az építő munka legváltozatosabb formáival ismerkedjék. Nagy Gyula megfordult a megye nagyüzemeinek egész sorában, hogy élményt szerezzen. Járt Pétfürdőn, a vegyiüzemben — ezt mutatja itt készült sorozata, mely a pétfürdői Legényszállás modern épületének termeit díszíti. Dolgozott Halimban, a bauxit bányában, sorozatban örökítette meg a külszíni festés mozgalmas látványát, s ezt 1962-ben a megyei őszi kiállításon mutatta be. Legutóbb Inotán, az alumíniumkohóban dolgozott; itt készült műveivel nyerte el 1963-ban az Egry Józsefdíjat; ezekből a képekből láthatunk néhányat a kiállításon is. Bertolt Brecht mondja: „A realizmus nem az, hogy milyenek a valódi dolgok, hanem, hogy milyenek valóban a dolgok.” Ez a látszólagos paradox aforizma magában hordja a realisztikus művészet és a valóság közti dialektikus viszonylatok sokrétűségét és bonyolultságát , s egyúttal kifejezi a művész feladatát is: a lényegnek megközelítését és kifejezését művészetével. Társadalmunk leglényegesebb tevékenysége minden értéknek forrása, az alkotó munka. A munka és a munkálkodó ember megbecsülése rendszerünk egyik alapja — ez magyarázza azt is, hogy miért vált napjaink képzőművészetének egyik központi feladatává a munkaábrázolás témája. Nagy Gyulát is ez foglalkoztatja a legintenzívebben. A témához a látvány felől közelít, így próbálja megragadni a konkrétben az általánost, a kor új hősének, a munkásnak adekvát megjelenítésére törekszik. Ezt kutatja portréiban — a kiállításon szereplő Kohásza mutatja ennek jó példáját. — E felé tör azokban a műveiben, ahol az óriás műhely vibráló fényei közt, vagy, mint a vegyiüzemben, a laboratórium belső terében ábrázolja a dolgozókat. Hogy e törekvése milyen eredménnyel jár, annak eldöntése nem ennek az írásnak a feladata; kétségtelen azonban, hogy már a kérdés felvetése önmagában is mutatja, hogy Nagy Gyula benne él korában. Művészi világának másik jelentős része a természet. A fővárosban élő művészt a természet vonzása viszi az alkotóotthonokba, a művésztelepekre. Nagy Gyulának ez mindennapi, mondhatnék természetes környezete. Lakóházából kilépve a veszprémi fennsík látványa fogadja. Őt is rabul ejti a kép: a kopár, kietlen sziklás táj, formáinak, színeinek változásaival. Ezt látjuk viszont művein: a téli havas felszín alól kibukkanó sziklatömbök, melyekről a viharos szél elsöpri a havat, s a hó hideg fehérére a szikla feketés-barnája felel, vagy a nyárelő melegére zöldbe boruló mezők üde színvilágát. Nem más a helyzet Alsóörsön sem: a távolból megcsillan a tó vize, a part hegyeinek változatos vonulata izgatja formáival a művész képzeletét, annak flórája ad ihletet ecsetjének. Minden kornak meg kell keresnie és meg kell találnia a neki megfelelő művészi kifejező eszközöket. Nagy Gyula ezt az ember alkotó munkájában, s az embert körülvevő természet világában kutatja, hogy így tegyen vallomást korunk és társadalmunk lényeges problémáiról. LANCZ SÁNDOR