Orosz János festőművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete Kiállítási Terme, Budapest, 1965)

Majdnem két esztendőt töltöttem Olaszországban. Az ott készült munkáimból rendeztem ezt a kiállítást. Azok, akik ettől a kiállítástól szép napfényes olasz tájakat, vagy varázslatos tengerszínű képeket vár­tak, csalódottan távoznak. Nem festettem a klasszikus örökség szentélyeit, sem az időben feléjük maga­sodó legújabb felhőkarcolókat. Pedig első élményeim épp velük kapcsolatosak. És a tengerrel! Hóna­pokig tartó nagy rácsodálkozás a vízre — a tengernyi fényre. Róma alkonyodó egére, mely olyan lila, mintha a világ valamennyi bíbornokának mennyei ruhatára volna. Róma, Nápoly, Firenze, Rimini, Velence, Milánó és a sziklákból született ősi városok. Aztán az üveg­paloták, remek autóutak és mindenütt a technika új csodái. Száguldás — amit a futuristák kiáltottak először világgá —, és élni-élni könnyen-kedvesen, gondtalanul a ragyogó napfényben. A káprázat néhány hónap alatt megrepedezett. Meg kellett értenem, hogy még a festő sem választ­hatja szét önmagában azt, amit lát a világból attól, amit gondol róla. Két esztendőm vége felé egyre több tapasztalat rakódott le bennem. Azt kezdtem érezni: a modernnek mondható világ vonzó és le­nyűgöző technikai csodákra képes, de ezek a csodák mintha csak arra volnának jók, hogy az emberi­ség súlyos gondjait — pótmegoldásként — átmenetileg megoldják. Mert a technika amennyit ad az embernek, ugyanannyit el is vesz tőle, a véréből, az idegrendszeréből táplálkozik. A napfényes Itáliában győződtem meg igazán arról, hogy nemcsak a háborúk pusztítják az embereket, hanem azok a lát­hatatlan katasztrófák is, amelyeket a gépesített világ zúdít nyakunkba: az autószerencsétlenségektől kezdve a szerelem furfangosan reklámozható édességén át az atomfélelemig. A megperzselt emberek című sorozat ennek a számomra riasztó tapasztalatnak kíván hangot adni az emlékeztetés aszkétikus és póratlan eszközeivel. Mit kellett végiggondolnom? Azt, hogy ha ez így van, akkor az emberi lét, a szabadság és öröm lehetősége nem a dolgokban van, nem az eszközökben, hanem magában az emberben, a szerelem megalkotásában és megőrzésében, a barátságban, az egymáshoz közeledők tisztaságában és egyszerűségében. A művészet hivatása pedig nem az, hogy az „ötletművészek” módjára ábrázolja az adott állapotokat, hanem segítsen megszüntetni az ember kiszolgáltatottságát a saját maga által létrehozott elgépiesedő világban. Még egyszerűbben az, hogy gondolkozásra ösztönözze az embereket századunk dolgainak bölcsebb elrendezésére. OROSZ JÁNOS

Next