Túry Mária festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1965)
NÉMETH LAJOS Felelős kiadó: Köteles István 65,0878 Pátria ny. Bp. 400 pll. Két figura — zománc — 20X10,5 cm EGY ÉVTIZED ALKOTÓ MUNKÁJA UTÁN, AZ UTOLSÓ NÉGY ÉV MUNKÁSSÁGÁRÓL SZÁMOL BE EZ A KIÁLLÍTÁS Túry Mária 1953-ban végezte tanulmányait, Szőnyi István és Domanovszky Endre tanítványa volt. 1955- ben rendezte első gyűjteményes kiállítását a Fényes Adolf-teremben, majd számos hazai és külföldi kiállításon szerepeltek művei. Legutoljára, 1964 tavaszán a római Galleria Scorpióban rendezett férjével, Kádár Györggyel együtt nagysikerű közös kiállítást. Az elmúlt évtizedben tehát nyomon lehetett kísérni a tehetséges festőnő munkásságát, hiszen díjaik is fémjelezték útját, mint a bécsi VIT-en nyert díj, a Derkovits ösztöndíj és a férjével közösen festett pannójáért kapott brüsszeli nagydíj. Mégis a most együtt látott anyag a meglepetés erejével hat. Nemcsak, mert egyéni hangú, tehetséges művészt ismerhetünk meg, hiszen azt az eddig látott művekből is láthattuk, hanem, mert a nagy számmal bemutatott monumentális vázlatok, tervek megbízhatóbb képet nyújtanak az elmúlt évtized munkásságáról, mintha csupán csak a kiállításon szereplő táblaképeket vennénk szemügyre. Túry Mária az elmúlt évtizedben végigjárta azt az utat, amelyet az egész mai magyar művészet végigjár. Mesterei a sajátos magyar posztimpresszionizmus képviselői voltak, Szőnyi inkább annak lírai, míg Domanovszky annak eruptívebb ágát reprezentálván. Túry Mária is bemutatkozáskor ehhez az irányhoz kapcsolódott, gyűjteményes kiállításán érzékenyszemű, lírai hangvételű festőnő jelentkezett. Jóllehet már az akkortájt festett képein is megfigyelhető volt bizonyos puritánság, szigorúbb hangvétel. több festőnkhöz hasonlóm az elmúlt évtizedben Túry Mária is több monumentális megbízást kapott. A brüsszeli világkiállításra készített monumentális, dekoratív pannók, a Gellért szállóba került üvegablakok, a miskolci SZOT székház kerámiafala, számos gobelin jelzi ilyenfajta tevékenységét. Ezeket a feladatokat azonban nem lehetett a lírai posztimpresszionizmus formanyelvén, a hagyományos táblakép koncepció keretein belül megoldani. Túry Mária is szükségképp szembekerült a modern hangvételű, figurális monumentális kompozíciók formanyelve megteremtésének a problémájával. Sok példát nem találhatott útkeresésében, hiszen nemcsak nálunk, hanem az egész világon kialakulatlan e műfaj. A mexikóiak ugyan sajátos hangú, modern falképfestészetet teremtettek, de művészetük túl sok szálon át kötődik a helyi tradícióhoz, másrészt meg csak rossz reprodukciók ismeretesek róla, példává tehát nem válhatott. A nonfiguratív irányok morális próbálkozásai inkább csak a dekoratív feladatoknál nyújtottak segítséget. A modern építészettel és belsőépítészettel együtt élő, a dekoratív feladatokon többet vállaló monumentális piktúra formanyelve tehát még megteremtésre vár. Minden művésznek magának kell az utat törnie, így vagy úgy részt kell vennie az új stílus keresésében és építésében. Túry kiállítása épp azért izgalmas, mert megmutatja ezt a nehéz, buktatókkal és sikerekkel teli utat. E kiállításon többfajta technikájú és műfajú művek szerepelnek — mégis egységes szellem hatja át őket. Még a táblaképek szigorúan szerkesztett formarendje is a keresett monumentális stílus összetevőjévé vált. A lírai, szubjektív hang mintha háttérbe szorult volna, személytelenebb, átfogóbb, egyetemesebb stíluseszményt kereső objektívebb hang jellemzi az új műveket. A sík és tér viszonylata, az ember, mint architektonikus elem, a kompozíció összetevője — mind olyan probléma, amelynek megoldása nélkül nem alakulhat ki az új monumentális stílus. Ezért izgalmasak Túry képei, mert érződik bennük az újatkeresés, az átfogó, egyetemes szemlélet igénye.