Andrássy Kurta János kiállítása (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1966)
Andrássy Kurta János, mai szobrászaink egyik jelentékeny alakja, 55 éves. Olyan alkotókedv, kereső nyugtalanság és termékenység jellemzi azonban még ma is, mint hajdan indulása idején. Honnan ez a megújuló energia, frissesség hiszen az élet sohasem kényeztette őt? Nehéz és küzdelmes út áll mögötte; a népi sors tragédiákkal terhes mélységeiből lábolt ki és küzdötte föl magát művésszé. Akiknek rengeteg akadályon kell átküzdeniök magukat, vagy elfáradnak, összetörnek, vagy csak még keményebbé ütődnek. S ez utóbbiak akik közé Andrássy is tartozik — az esztendők teltével nem fásulnak el. A megélt megpróbáltatások csak ösztönzik őket az élet birtokbavételére és kifejezésére. Közöny, cinizmus, terméketlenség helyett egyre inkább a fiatalság újra, frissre éhes szemével nézik a világot. Ennek a konok erőnek, a „csonttörő élet"-tel birkózó, cselekvő humánumnak a képviselője ő, akire ráillenek Nagy László verssorai: Megőrzi magát az élet. Ropogás, kongás, küllők keresése — nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve ... Az a győztes, ki mindig éhes, éhem és szomjam ezeréves, nagy szenvedélyben fölvirágzó. Egész életében dolgozott. Ügyeskedésekre, mellőzésre, igazságtalanságra, irigységre munkával felelt, érezve, hogy a könnyű siker elmúlik, de a jó szobor megmarad biztosan és letagadhatatlanul. Legutóbbi 1961-es kiállítása után most újra mennyiségét tekintve is rendkívül impozáns, kissebbfajta életművel felérő anyaggal jelentkezett s egyben új szakaszt nyitott művészetében. Ha előző korszakára a nyugalom, a monumentális erő és a disszonáns, groteszk élmények párhuzamos jelentkezése volt jellemző, akkor ez a kivételesen harmonikus, végsőkig letisztult periódust jelez. Köveiből ünnepélyes erő, komolyság és életöröm árad. Bronzfiguráiban egy sok viszontagságon átment művész tesz hitet az emberség, az élet mellett amely végül is elnyomhatatlanul megtermi a maga harmóniáját. A jelenben már alakuló új embert, a jövő egyszerű és bonyolult új emberét idézi bennük, akikben már nincs föloldatlan disszonancia egyén és közösség, ember és természet, kultúra és civilizáció között. Sokoldalú, kísérletező alkotókedvének, játékosságának változatos termékei a lemezdomborítások, tollrajzok, monotípiák, olajkréta és pasztellképek. Kőszobrai tömbszerűek és súlyosak. Ez a nyugalom azonban nem a klasszicizmus szenvtelensége, szárazsága. Találunk ugyan példát a teljes elnyugvásra, már-már impresszionisztikus oldottságra (Merengő) de a nyugalomban nála többnyire ellentétes erők egyensúlyozódnak, összegeződnek. Az Álmodó, az Ülő nő bontatlanul egységes, zárt kompozíciója egymásnak feszülő háromszögek virtuóz játékára bontható fel mégis. Kőszerűen