Bolmányi Ferenc festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1966)

B O L M Á N Y I FERENC A magyar festészetnek egyik legjellegzetesebb vonása emocionális, lírai jellege. Munkácsy indulatos színkontrasztjaitól kezdve, az alföldiek expresszív ecsetkezelésén át a posztnagybányai festők szubtilis lírájáig végigvonul piktúránkon az érzelmileg telített koloritnak az uralma. Bolmányi Ferenc legújabb műveiben a magyar festészetnek ebbe az érzelmi, lírai ágába kapcsolódik, ennek útját viszi el a csupán érzelmi meghatározottságú nonfigurációig. Bolmányi művészpályája sokrétű útkereséssel telített életmű. A naturalista portré csakúgy megtalálható benne, mint a fény transz­cendentális erejét sugárzó, álomittas tájfestészet. A negyvenes évektől kezdve azonban mind egyénibbé és érettebbé vált stílusa. Ekkor festette a „Robin úr cirkusza” sorozatát, a naív bájú állatok, a szomorú sorsú bohócok és csepűrágók megragadó jeleneteit, a szépség és harmónia utáni vágy szülötteit. Már ekkor kibontakozott azonban művészetének kettős arculata, az árkádiai derű, az élet szépségének ujjongó dicsérete, és a szépséget megölni akaró erők idézése. A magyar népmesék jellegzetes alakjaiból, a furu­lyázó pásztorfiúból, a bárányból, az ezerszínű pávákból és csodás madarakból, az irizáló rózsaszín­ lilákból és sárgákból szövődött az édeni derűt tükröző képei sora. Megjelentek azonban ennek kontrasztjaként a busójárás ördögi maszkjai, az infernális világ martalócai is. E képeken szimbólumot sugalló figurák, állatok alakjában nyert képi formát a valóság kettős arcának művészi él­ménye. Az elmúlt években azonban Bolmányi átlépett a figuratív piktúra területéről a mindent színnel kifejezni akaró nonfigu­ratív festészet világába. Célja lényegében nem változott. Festményeiben most is a való élet lüktetésének élménye keresi a művészi realizációját, csak most a dráma és a félelem, a patetikus hevültség, az ujjongó életöröm és a görcsös szorongás nem transzponáló­­dik figurákba, hanem a művészben izzó érzelmi feszültség tárgyi motívumra nem utaló, közvetlen színtobzódásban vetítődik ki. A képekben manifesztálódó vizuális valóságot a mélyről feljövő érzelmi telítettség jellemzi. Bolmányi e belső feszültség, magas érzelmi hőfok révén akarja elkerülni a nonfiguratív piktúra buktatóját, a puszta dekorativitást. Gyakran ugyanazon a képen belül csapnak össze a félelem, a szorongás és az ujjongás erői, máskor azonos formaideálok variációs sorozatán át polarizálódik e kettős életélmény. Az eredendően érzelmi fűtöttségű, belső pátosztól fűtött festő vágya azonban elsősorban az ujjongó életöröm kifeje­zése, a belső harmóniának a megtalálása és annak vizuális jelenítése. Nonfiguratív képei e belső harmóniakeresésnek a gyümölcsei és az óhajtott szintézis előhírnökei. Németh Lajos

Next