M. Szűcs Ilona festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1966)

FRANK JÁNOS FELSŐPÁHOK, 1963. akvarell KATALÓGUS OLAJ KISLÁNY, 1960. 37X32 KISS SÁNDOR 1964. 60X80 EDIT, 1964. 50X65 PÉCS — TÖRÖK TEMPLOM, 1965. akvarell AKVARELL KIS BALÁZS, 1960. 8X14 VIHAROS TÁJ, 1963. 29,5X42,5 PIHENŐ, 1963. 30,5X43 KISS SÁNDOR 1964. olaj M. Szűcs Ilonát, hajlama mellett — az utóbbi években — külső körül­ményei is késztették a gyorsabb, valóban kevesebb időt kívánó akva­­rell-festésre. De ez a műfaj, az első benyomás kiváltotta mondanivaló azonnali közlésére annyira alkalmas festésmód illik leginkább művészi alkatához, így ezen a tárlaton elsősorban vízfestményeket mutat be. Ebben az intim műfajban nagyon is kedvelt szobasarok, vagy tájképek mellett sok helyet foglal el a kollekcióban a veduta,­­ a városkép. Kedvenc témái, képtárgyai: szülővárosának Pécsnek utcái, régi házai, Esztergom és Budapest. Érdekes és megkapó, hogy akvarelljeiben az üde tájkép, az enteriőr meghittségét, és nőies szubjektív szemléletét akkor is meg tudja tartani, ha városképet fest, vagy hatalmas műemlé­keket, akár az esztergomi Bazilikát, a pécsi Székesegyházat, vagy az épülő Erzsébet-hidat. A katedrálisok visszhangja, a beállványozott híd mintegy ipari tája, pátoszt parancsolnának a festőnek, de M. Szűcs Ilona ki tud térni ez elől, mert a lényeget közli és az ünnepélyes hang­vétel, a magasztos előadás helyett bőven kárpótol elsősorban líraiságá­­val, vallomásának őszinteségével. Festésmódjában az egyszerűséget, a közvetlen hangot kell becsülnünk, és nem felesleges hangsúlyoznunk — az egyébként könnyed akvarell műfajon belül is — a könnyedséget. Oldottan fest, de erős színeket használ. Az erőteljes foltok ellentéteként sok fehéret hagy ki a papír természetes színéből. Az a mód, ahogy a hangulatokat közvetíti — nem iskolásan — telve van humánummal. Akvarelljei mellett kiállított néhány olajfestményt is. Gyermekfeje­ket, arcképeket. M. Szűcs Ilona korrekten és önállóan teremti meg a saját stílusát. Követi egykori mesterei, Szőnyi, Berény, Kmetty taní­tását, s a hűségnek nem mond ellent, hogy mégsem utánoz senkit. Puhán, könnyen — a kép­olvasó tudja, mennyi belső vívódás, sok munka kell ehhez — oldja meg a portré valóságot idéző, jellemrajzoló, festészeti feladatait, úgy hogy semmivel sem dagasztja fölöslegesen a képet. Rokonszenves, szerény festőművész kiállítását tekinthetjük meg itt a Fényes Adolf Teremben; olyan művészét, akinek ritkán láthattuk képeit a kiállításokon, önálló tárlata pedig tizenegy évvel ezelőtt volt­­ ugyanitt. A következő gyűjteményes kiállítása — úgy gondoljuk — hamarabb lesz.

Next