Udvardi Erzsébet festőművész (Badacsonytomaj, 1966)
HÉRA ZOLTÁN TEREMTETT FÉNY Udvardi Erzsébet műhelyében A fény a világ mosolya. A fény irány a jóra. (Töredék) Itt nem leszel vértezetlen, itt a világnyi mosoly lesz veled, a fagyokon túljutott az idő, a magát minden nyirkokon átégető. Az árnyéktalan? A tűz árnyékos. Jaj, a szelídség érces fénye, festve, a kamaszlány-istenanyáé, jaj, a jámbor-jó fényözönje, a halakkal társalgó kamaszszenté, jaj, a messzi út csak fénye, a három örökké-úton kamaszkirályé, jaj, a küzdés aranyszerelme, a Jeanne d'Arc-i tündöklésé, a fénysaras kihívásé, a mocskolhatatlan lángé. Gyere be ide, nézz körül itt, hol a halak-jászola-tenger ezüst-éhséget csillapít, hol aranyat abrakolnak a csacsik, s a nap, a felhőtarisznyás fénycsikó csodák zabjával eltelik. Az a pernye itt, aki újra lánggá akar - s tud lenni! Az a jégtörés, aki végig akar s tud önnön szilánkjain táncosan menni. Az a tűzporta — elhagyott —, aki liliomait akarja, s tudja is, visszavenni. Emlékházak? Örökragyogás-udvarok. Örömmadonnák? Kín-asszonyok? Örökhatalmú fényalakzatok. Kertek, akiknek minden levele fénnyé érett, évek, akiknek minden évszaka fémmé égett, távolok, torpantott messzeségek, akik végülis ide értek, és csendülve ezüsttel, arannyal kiáltozva — íme, már innen regélnek. Térj be ide, lásd ezt és mondd: Utunk, utunk, hosszú út — hol hóba tört, hol porba fúlt? így is volt meg úgy is volt, de leginkább e csoda volt. A fényszálak, a fénysíkok, ahogy összemosolygott sudaruk s tavuk, a gyanta gyémántba, a márga aranyba forrt, s mert elege lett a gyászból, az ezüst, a hűtött tűz-üreg, rubintot lőtt ki magából.