Áron Nagy Lajos (Csók István Galéria, Budapest, 1967)
ÁRON NAGY LAJOS MŰVÉSZETÉRŐL AKADÓ FÉNY A művészetben önmagában nincs semmi fennkölt. A világ, a dolgok, az ember, ez a fennkölt. S a művész akkor igazán művész, ha elég alázat van benne ennek fölismerésére; ha nem csodát, csupán képet akar csinálni (festeni): egy tárgyat, amely része világunknak, mint a szék vagy az asztal. — S van-e nagyszerűbb alkotás, mint egy igazi tárgy? — S mi nehezebb annál, ilyet létrehozni ? — Mert mi az amiből kevesebb van az emberben, mint az alázatból ? — Oly sok a rossz szék és a rossz asztal ! És oly kevés az igazi alkotás, az igazi kép is ! Áron Nagy mesterember — a szó legnemesebb, legrangosabb értelmében. Nem „szájtátó csodákat“ fest, hanem képeket csinál. Kétdimenziós felületeket készít — tárgyakat — áhítattal keresve össze palettáján a színeket. A csoda: a táj, s a tájban az ember, a fa. A csoda: a világ. — S a világ van, ha mi föl se fedezzük. De milyen nagyszerű, hogy fölfedezhetjük, hogy megismerhetjük, s hogy mindenkinek fölmutathatjuk ! Lassan tíz éve lesz, hogy ismerem Áron Nagy Lajost. Egyetemi hallgató voltam, s fiatalos hévvel írtam első cikkeimet. Szigorú, kritikus szemmel néztem a „vidéki“ festő képeit. Ő nem sértődött, nem is haragudott meg. Tisztelte a húszéves fiatalember véleményét. Aztán barátok lettünk, és én mellette, tőle tanultam meg a mesterség szeretetét. A mesterség szeretetét, amiről itt írtam, s amit e kiállítás halk, lírikus képei oly szerényen, s mégis oly határozott magabiztossággal dokumentálnak. Mert egyik sem akart remekmű lenni, hanem csak kép, csak tárgy, de valódi tárgy, valódi kép. — Mert alkotójukban megvolt az alázat. Mit mondhatnék még ? — Íme a kiállítás: Kovács Péter