Bálint Endre festőművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítóterme, Budapest, 1967)
A holdig magasodik a fekete lepelbe burkolt árnyék-asszony, és elüszkösödött fatörzs testének koporsójába zárva nyújtózik el ég és föld között, az örök vágyakozás pózába merevítve. Kendőjébe szántóföldek vannak kötve, szoknyája virágosrét és temetői koszorú, és ahogyan a sivatagban, a mindenkori alkonyatban várakozik, szfinksszé dermed a fagyott nap előtt. A csodálatos halászaton csontokat vitet a bárkájával, és tengerré foszlatja a boltíveket, tengerré - amely a beláthatatlan holdtestű papjává szenteli. Csupán néhány motívum az, amely Bálint Endre festői világában ezeket az asszociációkat sugallja: az oly gyakran visszatérő burnuszos nőalak, majd az izlám kupolák és kapuívek, a népi cégérek bamba lovacskái, régi temetők, szentendrei kapuk és kerítések, sápadt és izzó égitestek és az űrben felragyogó kocsikerék. Szentendre atmoszférájából, a népművészetből, az álmokból és a gyermekkori emlékekből fakadó élményei azonban mindig másmás összefüggésben rendezik át, és egyszeri, de a végtelent idéző jelentéssel ajándékozzák meg a minduntalan ismétlődő motívumokat. Képeit gyakran szúette fára festi, megrepedezett, hosszú és keskeny deszkákra, melyek középkorias patinával vonják be a rajtuk felsorakoztatott, álomba bűvölt tárgyakat. Bizarr, feszültséget teremtő arányaik éppúgy a költői látomás felidézőjévé válnak, mint a képfelületre síkszerűen kiteregetett formák, melyeknek sem térbeli mélységük, sem súlyuk nincsen; az épületek sokszor megfordulnak, az alakok lefeküsznek, és lebegve hátrahanyatlanak. Az irracionális dimenziók játékos délibábjai beépülnek Bálint asszociációs rendszerébe, melynek folyton tágítható jelentéssorát elmélyítik, és tovább gazdagítják a meleg tónusú, derengő színek és a festői felületek átfedései. Ezeken a képeken csodák mennek végbe. Bálint Endre létezésévé válnak a fák, a falak, a tengerek, az is tragikum szövi át. Bálint a teljességgel idézi fel a hiányt, úgy is mondhatnánk: csodával várja a csodát. Mintha éppen az élet birtokba vehető szépségéből érintené meg valami szorongató s egyben mámoros hiányérzés. Minden képe sorsszerű; a teljesség újból és újból való kétségbeesett megteremtése, mely ha alkotás közben meg is adatik - nem válik végérvényessé. A vasutas naív álmában, a Rouen-i látomás égi üzenetében, a „Családi béke a kulcslyukon keresztül" meseszerű bohózatában vagy a „Fehér éjszaka" földöntúli tisztaságában valósítja meg egy-egy időre hiánytalanul önmagát. Nosztalgikus szürrealizmus, talán így lehetne egyetlen fogalommal jellemezni festészetét. Nosztalgia keveredik a „Csodálatos halászat" mágiájába, ahol a félbenmaradt, csonka forma mértani szabályossággal egészül ki egy tiszta és önmagában zárt rendszerré, és a beteljesületlenség bénító fájdalma süt át a „Csend világá"-n, ahogyan egyszerre vágyakozik az ég, a föld, a part felé a bálvánnyá varázsolt asszony. S végül - mintha a csodaváró Bálint szellemi magatartását szimbolizálnák -, úgy jelennek meg előttünk a „Várakozók” révületbe esett alakjai: élők és holtak, akik kezdettől fogva és véget nem érően nézik az elérhetetlen vizeket, fákat és a parányi napot. égitestek, a szárnyak, a temetők, a lovak és az élet gyönyörét még SZABADI JUDIT